Egy vallomás utóélete
Történt pedig, hogy 1983 szeptemberében, harmadéves közgázosként, egy szokásos õszi tábor szokásos záróvetélkedõjén egy csapatba kerültem B. Kiss Tamás egyetemi közéleti személyiséggel, újságíróval és költõvel (lehet, hogy ma már van, aki e nevet nem ismeri?), s több fordulón át tartó torokköszörülés után, egy óvatlan pillanatban, mintegy mellesleg, bevallottam neki: hát bizony, én is írok verseket. „Miért nem hozol belõle a Közgazdásznak?" - kérdezte Tamás, szintén csak úgy, odavetve, majd ismét belevetette magát a verseny forgatagába. Néhány nap múlva, igencsak zavarban, be is vittem egy verset a szerkesztõségbe, gondosan borítékba rejtve, Õsz, ez volt a címe, ha jól emlékszem Molnár Gabi vette át, Tamással megbeszéltük, tettem hozzá, s már menekültem is. Aztán október 13-án, a lap XXV. évfolyamának 15. számában, a hátoldalon, hibátlanul szedve, gyönyörű kurzív betűkkel ott állt legelsõ nyomtatásban megjelent versem:
Ősz
1 halott lombokat simít a fény görnyedt rezdülése
2 megsárgult csend
3 konok esővízcseppek fonnyadt pocsolyában
4 ködbezárt koppanások mögött
5 lezárt remények repdésein távolodó víztükörnek
6 zörgő magány száraz falevélen
7 verébzsivalybaágyazott füstcsík születik
8 siratja a szél didergõ ébredéseit
9 magábaburkolódzó beismerõ mosoly
Mikor kezembe vettem az újságot (amint azt később, 1985. május 23-án, befejezve az egyetemet, az utolsó szó jogán a lapban le is írtam:) „... kivert a veríték úgy éreztem meztelen vagyok és boldog voltam ebben a titoktalanságban...". Aztán néhány hétre rá - „Miért nem írsz nekünk cikkeket is" unszolt a szerkesztő, Halay Edit -- megjelent vagy féltucat írásom, és aztán megint, s végül Közgazdászos lettem én is, és jó volt tartozni valahová, két évig diákként, majd újabb kettőig immár hivatásos gyakornokként, négyezer-négyszáz forintos kezdőfizetéssel, inkább csak játékból, meghosszabbítandó az egyetemi éveket; de aztán végképp bent maradtam, elõször a Magyar Nemzetnél, a legszebb időkben, majd 1991 óta a Figyelőnél, idén már épp egy évtizede, hogy ebből élek - a versek közben el-el maradoztak -, s ki tudja, mit tartogat még ama hajdanvolt tétova vallomás utóélete.
Történt pedig, hogy 1983 szeptemberében, harmadéves közgázosként, egy szokásos õszi tábor szokásos záróvetélkedõjén egy csapatba kerültem B. Kiss Tamás egyetemi közéleti személyiséggel, újságíróval és költõvel (lehet, hogy ma már van, aki e nevet nem ismeri?), s több fordulón át tartó torokköszörülés után, egy óvatlan pillanatban, mintegy mellesleg, bevallottam neki: hát bizony, én is írok verseket. „Miért nem hozol belõle a Közgazdásznak?" - kérdezte Tamás, szintén csak úgy, odavetve, majd ismét belevetette magát a verseny forgatagába. Néhány nap múlva, igencsak zavarban, be is vittem egy verset a szerkesztõségbe, gondosan borítékba rejtve, Õsz, ez volt a címe, ha jól emlékszem Molnár Gabi vette át, Tamással megbeszéltük, tettem hozzá, s már menekültem is. Aztán október 13-án, a lap XXV. évfolyamának 15. számában, a hátoldalon, hibátlanul szedve, gyönyörű kurzív betűkkel ott állt legelsõ nyomtatásban megjelent versem:
Ősz
1 halott lombokat simít a fény görnyedt rezdülése
2 megsárgult csend
3 konok esővízcseppek fonnyadt pocsolyában
4 ködbezárt koppanások mögött
5 lezárt remények repdésein távolodó víztükörnek
6 zörgő magány száraz falevélen
7 verébzsivalybaágyazott füstcsík születik
8 siratja a szél didergõ ébredéseit
9 magábaburkolódzó beismerõ mosoly
Mikor kezembe vettem az újságot (amint azt később, 1985. május 23-án, befejezve az egyetemet, az utolsó szó jogán a lapban le is írtam:) „... kivert a veríték úgy éreztem meztelen vagyok és boldog voltam ebben a titoktalanságban...". Aztán néhány hétre rá - „Miért nem írsz nekünk cikkeket is" unszolt a szerkesztő, Halay Edit -- megjelent vagy féltucat írásom, és aztán megint, s végül Közgazdászos lettem én is, és jó volt tartozni valahová, két évig diákként, majd újabb kettőig immár hivatásos gyakornokként, négyezer-négyszáz forintos kezdőfizetéssel, inkább csak játékból, meghosszabbítandó az egyetemi éveket; de aztán végképp bent maradtam, elõször a Magyar Nemzetnél, a legszebb időkben, majd 1991 óta a Figyelőnél, idén már épp egy évtizede, hogy ebből élek - a versek közben el-el maradoztak -, s ki tudja, mit tartogat még ama hajdanvolt tétova vallomás utóélete.
