A főnök idegesen törölgette zsebkendőjével kopaszra dörgölt fejbúbját. Titkárnője, aki szintén teljesen tisztában volt a helyzet súlyosságával, merő szimpátiából két percenként mélyet sóhajtott. Már egyikük sem remélt. A főnök megkínzott mozdulattal a telefon után nyúlt és a főmérnököt, főkönyvelőt, főelőadót, fődiszpécsert kérette. Lassan, egyenként som-fordáltak be a szobába a vállalat gépezetének ezen főfő anyacsavarjai, magukon hordozván a fent már ismertetett mélabút.
— Elvtársak! — emelte fel hangját a főnök —, mai 27-i megbeszélésünket megnyitom. Egyetlen napirendi pont van: — Hogyan szerezzünk egy most végzett külker szakos közgazdászt, aki hajlandó lenne elvállalni a nyakunkra gyűlt nyugati utazások és üzletkötések lebonyolítását, és így ez évi utazási keretünk kimerítését ? Hangsúlyoznom kell elvtársak, hogy pénz nem számít!!!
Kimerültén hátradőlt, majd utolsó erejével javaslatot kért. Elsőnek a tisztességben megkopaszodott főkönyvelő emelkedett szólásra. „Elvtársak, barátaim! Sürgősen cselekednünk kell. Ha teljesíteni akarjuk éves tervünket, azonnal találnunk kell egy embert, aki vállalja a párizsi utat, majd a kéthetes tárgyalást Londonban és a San Franciscó-i ünnepi játékokon való részvételt!”
— „Jó, jó, de hogyan? — vágott közbe a fődiszpécser. Hiszen már mindent megpróbáltunk. A megengedett társadalmi ösztöndíj kétszeresét ajánlottuk fel. Senkit se érdekelt. Ismerkedési klubestet rendeztünk a vállalat dolgozói és végzős külkeresek számára, eredménytelenül. Megitták az egész évi reprezentációs konyakot, de egyik sem állt kötélnek. Jucika, az igazgató elvtárs titkárnője kéthetes áldozatkész munkával behálózott egy ifjú külkerest, aki azonban nem mutatkozott hálásnak.”
A főportás izgatottan mozgolódott a helyén, majd szólásra emelkedett.
„Elnézést tudatlanságomért, de nem értem, miért van szükségünk most végzett külkeresre?”
A főelőadó lekicsinylőén mosolygott, majd oktató hangon válaszolt.
„Tudja öregem, annak idején mi egy egész sor dologgal nem foglalkoztunk az egyetemen, ami a most végzetteknek viszont a kisujjában van. Nekünk a külkereskedelemmel kapcsolatos dolgokat oktatták, és elhanyagoltuk a legfontosabb tudományágakat. A magyar gazdaság-történet, vagy a nyiracsádi járás pontos fekvésének ismereté nélkül ma már egyetlen külföldi vállalat sem ül le tárgyalni velünk. Aki pedig integrálni nem tud, az jobb, ha el sem indul. Mindannyian élénken emlékszünk még Kotormány elvtárs esetére, aki azért nem tudta megvenni a 200 tonna brazil kávét, mert annak idején nem tanult filozófiatörténetet. Vagy gondoljunk a másik esetre, amikor a magyar szalámi jó hírneve forgott kockán, egyik üzletkötőnk hiányos halmazelméleti ismeretei miatt. Most aztán ott tartunk —, foglalta össze a fődiszpécser, hogy a fontos ismeretek hiányában egyikünk sem mer külföldi utat vállalni. Érti most már? — fordultak egyszerre a fő-portás felé.
Ő azonban nem értette, mert okos ember volt, bár soha nem végzett közgazdasági egyetemet.
— Elvtársak! — emelte fel hangját a főnök —, mai 27-i megbeszélésünket megnyitom. Egyetlen napirendi pont van: — Hogyan szerezzünk egy most végzett külker szakos közgazdászt, aki hajlandó lenne elvállalni a nyakunkra gyűlt nyugati utazások és üzletkötések lebonyolítását, és így ez évi utazási keretünk kimerítését ? Hangsúlyoznom kell elvtársak, hogy pénz nem számít!!!
Kimerültén hátradőlt, majd utolsó erejével javaslatot kért. Elsőnek a tisztességben megkopaszodott főkönyvelő emelkedett szólásra. „Elvtársak, barátaim! Sürgősen cselekednünk kell. Ha teljesíteni akarjuk éves tervünket, azonnal találnunk kell egy embert, aki vállalja a párizsi utat, majd a kéthetes tárgyalást Londonban és a San Franciscó-i ünnepi játékokon való részvételt!”
— „Jó, jó, de hogyan? — vágott közbe a fődiszpécser. Hiszen már mindent megpróbáltunk. A megengedett társadalmi ösztöndíj kétszeresét ajánlottuk fel. Senkit se érdekelt. Ismerkedési klubestet rendeztünk a vállalat dolgozói és végzős külkeresek számára, eredménytelenül. Megitták az egész évi reprezentációs konyakot, de egyik sem állt kötélnek. Jucika, az igazgató elvtárs titkárnője kéthetes áldozatkész munkával behálózott egy ifjú külkerest, aki azonban nem mutatkozott hálásnak.”
A főportás izgatottan mozgolódott a helyén, majd szólásra emelkedett.
„Elnézést tudatlanságomért, de nem értem, miért van szükségünk most végzett külkeresre?”
A főelőadó lekicsinylőén mosolygott, majd oktató hangon válaszolt.
„Tudja öregem, annak idején mi egy egész sor dologgal nem foglalkoztunk az egyetemen, ami a most végzetteknek viszont a kisujjában van. Nekünk a külkereskedelemmel kapcsolatos dolgokat oktatták, és elhanyagoltuk a legfontosabb tudományágakat. A magyar gazdaság-történet, vagy a nyiracsádi járás pontos fekvésének ismereté nélkül ma már egyetlen külföldi vállalat sem ül le tárgyalni velünk. Aki pedig integrálni nem tud, az jobb, ha el sem indul. Mindannyian élénken emlékszünk még Kotormány elvtárs esetére, aki azért nem tudta megvenni a 200 tonna brazil kávét, mert annak idején nem tanult filozófiatörténetet. Vagy gondoljunk a másik esetre, amikor a magyar szalámi jó hírneve forgott kockán, egyik üzletkötőnk hiányos halmazelméleti ismeretei miatt. Most aztán ott tartunk —, foglalta össze a fődiszpécser, hogy a fontos ismeretek hiányában egyikünk sem mer külföldi utat vállalni. Érti most már? — fordultak egyszerre a fő-portás felé.
Ő azonban nem értette, mert okos ember volt, bár soha nem végzett közgazdasági egyetemet.
