I.
A fõnök férfias kézszorítással fogadott, majd hellyel kínált.
– Rágyújt? – kérdezte.
– Köszönöm, nyúltam a cigarettásdobozba egy száraz kinézetű Fecskéért.
– Rosszul teszi, mondta a fõnök, a nikotin roppant káros a szervezetre.
Becsuktam a dobozt és várakozva néztem rá.
– Kávé?
– Inkább ne, mondtam, a koffein, mint ismeretes, nagy mennyiségben méreg (kis mennyiségben pedig rossz kávé – de ezt már csak gondoltam).
A fõnök hálásan nézett rám (takarékossági év van), majd rátért a tárgyra:
– Úgy gondoltuk, hogy magát küldjük.
Megpróbáltam közömbösségbõl (ne higgye, hogy olyan nagy megtiszteltetésnek veszem), és nyugtalanságból (értékelnie kell mennyire bánt, hogy amíg nem leszek itthon, bizonyos munkák elvégezetlenül maradnak) megfelelõ tekintetett mixelni és ráemeltem pillantásomat.
– Ó, hát ez nagyon... És még ki jön?
– Senki. Maga egyedül képviseli intézményünket. Remélem, tudja, mit jelent ez?
Persze, hogy tudtam. A vendéglátók meg lesznek sértve, mert magasabb szintű képviseletet várnak. Ezért elnézést kérnek, szörnyen udvariasak lesznek és egy városszéli turistaszállás fáskamráját kapom (W.C. az udvaron hátul), a Grand Hotel fürdõfülkés szobája helyett. Kísérõt pedig nem adnak, mert a szerzõdés értelmében az csak elsõ osztályú napidíjjal utazóknak jár. (Sürgõsen elõ kell lépnem.) Elmosolyodtam.
– Tudom. Nem fognak csalódni bennem. (Elõléptetem magamat. Így õk jobban örülnek, én meg rendes szobát kapok. Talán még az állófogadásra is meghívnak.) Igyekszem méltón képviselni intézményünket. Fel is kell szólalnom?
– Hát azt hiszem, nem a maga szorosan vett témája szerepel a napirenden. Ha tud kapcsolódni, szóljon hozzá. – Szigorú pillantást vetett rám: – De az állásfoglalástól tartózkodjon. Az még korai lenne.
– Természetesen. (Ki a fene beszélhette be neki, hogy én állást akarok foglalni. Azt sem tudom, mirõl lesz szó.)
– Akkor minden világos. Járjon szerencsével és ha visszatért, részletes beszámolót kérek. Ha közbejön valami, a helyettesemhez forduljon. Holnap reggel indulok Singapore-ba és csak két hét múlva leszek itthon.
A megdöbbenéstõl majdnem lenyeltem az új protézisemet. Ettõl aztán köhögõgörcsöt kaptam, amit kissé el is túloztam, hogy idõt nyerjek. Lassan magamhoz tértem. Szóval, oda õ megy. Ez bizony keserves csalódás. Sebaj, Drezda sem rossz. Ott legalább már ismerõs vagyok, most megyek ötödször.
– Amint vissza tetszik jönni, jelentkezem a beszámolóval. (Igazán disszidálhatnál, te nyavalyás.)
Felálltunk, kezet ráztunk.
– A szállásról, jegyekrõl, útlevélrõl és valutáról a helyettes elvtársnál érdeklõdhetek? – kérdeztem búcsúzóul. – A drezdai utazás természetesen nem igényel olyan nagy elõkészületeket mint az Öné (ezt a kis csípést nem tudtam kihagyni), de néhány elintézni való itt is van.
– Drezda? – kerekedett a szeme csodálkozva. Maga társintézményünk jubileumi tudományos ülésére utazik. Felül a reggeli gyorsra és estére már itthon is van.
II.
Amikor a titkárnõ szobájában kissé eloszlott fejemben a vörös köd, elhatároztam, hogy nem hagyom magam: Velem ezt nem lehet csinálni. utazzon Nyíregyházára az, akinek a Fõnök a nagynénikéje. Majd beteget jelentek. Vírusos influenza, az jó lesz. Nem fertõzhetek meg egy egész tudományos ülésszakot. Én humanista vagyok, inkább maradok.
III.
Az influenzától bedagadt szemeimmel alig látva, kissé nehezen találtam rá a vonatomra. De most már itt ülök nyolcadmagammal a fülkében és a kerekek vidáman kattognak alattam. Elgondolkozva dõltem hátra és megpróbáltam elszigetelni magam a világtól. Mégiscsak fontos feladatot teljesítek, át kell gondolnom a dolgokat. A vonat 9-kor érkezik, míg megtalálom a színhelyet félóra, tehát a 10 órai kezdésre bõven odaérek. Talán még az elnökségbe is bekerülök, ha idõben jelentkezem, mint a neves intézmény képviselõje. Esetleg külön üdvözölnek is.
A kalauz rázására ébredtem. Felmutattam a kölcsönkért szabadjegyet és megkérdeztem:
– Debrecent elhagytuk már? Pontosan érkezünk Nyíregyházára?
– Sajnálom uram, de tíz perc múlva Szegeden leszünk. Talán másik vonat jobban megfelelt volna önnek.
Szegeden fellobogózott pályaudvar és óriási transzparens fogadott: „Üdvözöljük a XIII. ornitológiai vándorgyűlés résztvevõit". Szörnyen elkeseredett és tanácstalan voltam. Nyilván ez utóbbi láttán két bájos hajadon lépett hozzám, egy szál cellofánba burkolt szegfűt nyomott a markomba és gyengéden betuszkolt egy autóbuszba. A vándorgyűlés színhelyén elgyötörtségét vendégfogadó mosollyal álcázó elegáns férfiú ragadott karon.
– Pestrõl, Pestrõl?
– Igen, de ...
– Értem, értem. Elõbb a szobáját szeretné látni. Erre tessék. Ha megengedi, megvárom, Úgy, úgy, pompás. Látom, felfrissült, most már csak egy kis frissítõ kéne, he-he. Parancsoljon.
– Köszönöm, de...
– Világos, amint megreggelizett, megbeszéljük a további programot is.
Egy reprezentatív reggelit semmilyen körülmények között sem szabad visszautasítani, tehát megreggelizem. A sonkatekercs különösen ízlett. Nem is tudtam, hogy a madarászok ilyen jó konyhát vezetnek. Kisérõmhöz fordultam:
– Talán most már tisztázhatnánk egy-két dolgot. Mindenekelõtt szeretném , ha tudná: nem ornitológus vagyok, hanem közgazdász.
Az elegáns úrnak egy pillanatra fennakadt a szeme, de hamar feltalálta magát.
– Pompás, pompás. Akkor ön bizonyára az interdiszciplináris kutatások szekciójában kíván fellépni. Parancsoljon még egy pohárka konyakot. Vagy áttérünk a cseresznyére?
IV.
A XIII. ornitológiai vándorgyűlésrõl szóló tudósításból: „Nagy sikert aratott az interdiszciplináris kutatások szekciójában Az ornitológia közgazdasági kérdései a kapitalizmusban és a szocializmusban címmel tartott elõadásával Dr. X. Y., a jeles madárökonómus. Az elõadást gyümölcsözõ eszmecsere követte."
A fõnök férfias kézszorítással fogadott, majd hellyel kínált.
– Rágyújt? – kérdezte.
– Köszönöm, nyúltam a cigarettásdobozba egy száraz kinézetű Fecskéért.
– Rosszul teszi, mondta a fõnök, a nikotin roppant káros a szervezetre.
Becsuktam a dobozt és várakozva néztem rá.
– Kávé?
– Inkább ne, mondtam, a koffein, mint ismeretes, nagy mennyiségben méreg (kis mennyiségben pedig rossz kávé – de ezt már csak gondoltam).
A fõnök hálásan nézett rám (takarékossági év van), majd rátért a tárgyra:
– Úgy gondoltuk, hogy magát küldjük.
Megpróbáltam közömbösségbõl (ne higgye, hogy olyan nagy megtiszteltetésnek veszem), és nyugtalanságból (értékelnie kell mennyire bánt, hogy amíg nem leszek itthon, bizonyos munkák elvégezetlenül maradnak) megfelelõ tekintetett mixelni és ráemeltem pillantásomat.
– Ó, hát ez nagyon... És még ki jön?
– Senki. Maga egyedül képviseli intézményünket. Remélem, tudja, mit jelent ez?
Persze, hogy tudtam. A vendéglátók meg lesznek sértve, mert magasabb szintű képviseletet várnak. Ezért elnézést kérnek, szörnyen udvariasak lesznek és egy városszéli turistaszállás fáskamráját kapom (W.C. az udvaron hátul), a Grand Hotel fürdõfülkés szobája helyett. Kísérõt pedig nem adnak, mert a szerzõdés értelmében az csak elsõ osztályú napidíjjal utazóknak jár. (Sürgõsen elõ kell lépnem.) Elmosolyodtam.
– Tudom. Nem fognak csalódni bennem. (Elõléptetem magamat. Így õk jobban örülnek, én meg rendes szobát kapok. Talán még az állófogadásra is meghívnak.) Igyekszem méltón képviselni intézményünket. Fel is kell szólalnom?
– Hát azt hiszem, nem a maga szorosan vett témája szerepel a napirenden. Ha tud kapcsolódni, szóljon hozzá. – Szigorú pillantást vetett rám: – De az állásfoglalástól tartózkodjon. Az még korai lenne.
– Természetesen. (Ki a fene beszélhette be neki, hogy én állást akarok foglalni. Azt sem tudom, mirõl lesz szó.)
– Akkor minden világos. Járjon szerencsével és ha visszatért, részletes beszámolót kérek. Ha közbejön valami, a helyettesemhez forduljon. Holnap reggel indulok Singapore-ba és csak két hét múlva leszek itthon.
A megdöbbenéstõl majdnem lenyeltem az új protézisemet. Ettõl aztán köhögõgörcsöt kaptam, amit kissé el is túloztam, hogy idõt nyerjek. Lassan magamhoz tértem. Szóval, oda õ megy. Ez bizony keserves csalódás. Sebaj, Drezda sem rossz. Ott legalább már ismerõs vagyok, most megyek ötödször.
– Amint vissza tetszik jönni, jelentkezem a beszámolóval. (Igazán disszidálhatnál, te nyavalyás.)
Felálltunk, kezet ráztunk.
– A szállásról, jegyekrõl, útlevélrõl és valutáról a helyettes elvtársnál érdeklõdhetek? – kérdeztem búcsúzóul. – A drezdai utazás természetesen nem igényel olyan nagy elõkészületeket mint az Öné (ezt a kis csípést nem tudtam kihagyni), de néhány elintézni való itt is van.
– Drezda? – kerekedett a szeme csodálkozva. Maga társintézményünk jubileumi tudományos ülésére utazik. Felül a reggeli gyorsra és estére már itthon is van.
II.
Amikor a titkárnõ szobájában kissé eloszlott fejemben a vörös köd, elhatároztam, hogy nem hagyom magam: Velem ezt nem lehet csinálni. utazzon Nyíregyházára az, akinek a Fõnök a nagynénikéje. Majd beteget jelentek. Vírusos influenza, az jó lesz. Nem fertõzhetek meg egy egész tudományos ülésszakot. Én humanista vagyok, inkább maradok.
III.
Az influenzától bedagadt szemeimmel alig látva, kissé nehezen találtam rá a vonatomra. De most már itt ülök nyolcadmagammal a fülkében és a kerekek vidáman kattognak alattam. Elgondolkozva dõltem hátra és megpróbáltam elszigetelni magam a világtól. Mégiscsak fontos feladatot teljesítek, át kell gondolnom a dolgokat. A vonat 9-kor érkezik, míg megtalálom a színhelyet félóra, tehát a 10 órai kezdésre bõven odaérek. Talán még az elnökségbe is bekerülök, ha idõben jelentkezem, mint a neves intézmény képviselõje. Esetleg külön üdvözölnek is.
A kalauz rázására ébredtem. Felmutattam a kölcsönkért szabadjegyet és megkérdeztem:
– Debrecent elhagytuk már? Pontosan érkezünk Nyíregyházára?
– Sajnálom uram, de tíz perc múlva Szegeden leszünk. Talán másik vonat jobban megfelelt volna önnek.
Szegeden fellobogózott pályaudvar és óriási transzparens fogadott: „Üdvözöljük a XIII. ornitológiai vándorgyűlés résztvevõit". Szörnyen elkeseredett és tanácstalan voltam. Nyilván ez utóbbi láttán két bájos hajadon lépett hozzám, egy szál cellofánba burkolt szegfűt nyomott a markomba és gyengéden betuszkolt egy autóbuszba. A vándorgyűlés színhelyén elgyötörtségét vendégfogadó mosollyal álcázó elegáns férfiú ragadott karon.
– Pestrõl, Pestrõl?
– Igen, de ...
– Értem, értem. Elõbb a szobáját szeretné látni. Erre tessék. Ha megengedi, megvárom, Úgy, úgy, pompás. Látom, felfrissült, most már csak egy kis frissítõ kéne, he-he. Parancsoljon.
– Köszönöm, de...
– Világos, amint megreggelizett, megbeszéljük a további programot is.
Egy reprezentatív reggelit semmilyen körülmények között sem szabad visszautasítani, tehát megreggelizem. A sonkatekercs különösen ízlett. Nem is tudtam, hogy a madarászok ilyen jó konyhát vezetnek. Kisérõmhöz fordultam:
– Talán most már tisztázhatnánk egy-két dolgot. Mindenekelõtt szeretném , ha tudná: nem ornitológus vagyok, hanem közgazdász.
Az elegáns úrnak egy pillanatra fennakadt a szeme, de hamar feltalálta magát.
– Pompás, pompás. Akkor ön bizonyára az interdiszciplináris kutatások szekciójában kíván fellépni. Parancsoljon még egy pohárka konyakot. Vagy áttérünk a cseresznyére?
IV.
A XIII. ornitológiai vándorgyűlésrõl szóló tudósításból: „Nagy sikert aratott az interdiszciplináris kutatások szekciójában Az ornitológia közgazdasági kérdései a kapitalizmusban és a szocializmusban címmel tartott elõadásával Dr. X. Y., a jeles madárökonómus. Az elõadást gyümölcsözõ eszmecsere követte."
