Csendben forognak a tekercsek a magnón. 
Gyűlik a szófoszlány halmokban a padlón. 
Békésen szunyókál, aki nem beszélget, 
majd csak megéljük így ma is az ebédet. 
Egy csupán a kérdés, mi lelkemet rágja, 
mint ahogy a kis szú hatol be a fába, annak dacára, 
hogy nincs keze, se lába és a fűrészportól folyton viszket háta.

Hol németül szólnak, hogy meg angol járja, 
de mi engem illet hiába jár szája bármelyik szónoknak, 
férfinak vagy nőnek, engem mind e szavak csupán főbe lőnek. 
A nyelvészet ugyan nem áll tőlem távol, 
de amint a fogász nem kezd munkát lábtól, 
és az ortopédus nem vizsgálgat fejet, 
valamint bikától sosem fejnek tejet, 
továbbá a kacsa, melybe ön pisilhet, 
lévén csak üvegből, messze nem repülhet, 
úgy igaz tehát, mint számos példa mondja, 
hogy német tanárnak velem nem volt gondja. 
A német szövegnek nincsen hely szívemben, 
az angol beszéd is elakad fülemben, 
minthogy agyam – ha van?! – tele a nagy gonddal, 
mi lehet odafönn ama csirkecombbal, 
melyet egy gondos kéz az ablakba rakott 
és a hideg télben nyilván kővé fagyott. 
De ez most nem fontos, megenném még így is, 
mivel hamarosan beállhat a krízis: 
ha ennem nem adnak, el is kaparhatnak. 
Nyitva már az ajtó, nyitva van az ablak,
lelkem szabadon száll, nem köti már semmi, 
sorsom most attól függ, mikor lehet enni, 
enni, venni, enni, késsel és kanállal, 
az idő múlásával fenyeget halállal.
​
Kusza álomvilág, elmerülök benned, 
sült csirkék köröttem csábítón lebegnek, 
s míg egy harsány szónok csinálja a dolgát, 
a sülthöz roseibnit képzelek, s uborkát.

​