– Megvan! – csapott a homlokára az Újdonsült Tanársegéd. – A tekintély! Először azt kell megszereznem!
– Hm! – komorult el még ugyanaznap – de hogyan? Ezeknek a karrier önmagában nem imponál. Az, hogy alig három hónapja végeztem, és máris bent dolgozom a „Közgazdaságtan és Lélekidomítás" tanszéken. Még mindig a diákot látják majd bennem, nem pedig azt, hogy okosabb, szélesebb látókörű, politikailag és szakmailag képzettebb vagyok náluk. És talán szebb is! – nézett kíváncsian a tükörbe. – Mindenesetre okosabb! – szögezte le, és elindult, hogy megalapozza tekintélyét élete első szemináriumán.
A folyosón gondosan kilépett három lépést, odaképzelt egy hallgatót, majd visszalépett. – Ez az ideális – morogta –, csak nehogy elfelejtsem!
A szemináriumi terembe lépve hangos „Szevasz! Na nézd csak, a Bütyök! Mi újság a Csasziban?" kiáltások fogadták. Kimért léptekkel (egy lépés 76 centiméter) az asztalhoz lépett, leült, majd gondosan ügyelve arra, hogy hangja férfiasan, telten zengjen, megszólalt:
– Jó napot! Barák B. Balázs vagyok, és én fogom a Közgazdaságtan és Lélekidomítás szemináriumot vezetni. Aki még nem ismer, szigorú vagyok, de igazságos. Épp ezért magázni fogom önöket, és kérem, akár az anyaggal, akár magánéletükkel kapcsolatban, bizalommal forduljanak hozzám. Én megértem a diákot! A diák is ember! – fordította tréfásra a szót, s intett a hallgatóknak, hogy nyugodtan kacagjanak vele.
A szeminárim és a félév hátralevő részében visszakérdezte az előadás anyagát, kizavart néhány rendbontót, levélben figyelmeztette a notorikus hiányzók szüleit, a későn jövőknek két fekete rossz pontot adott, és többször figyelmeztette Hadlicsákot, ha még egyszer szervuszt köszön a folyosón, bejelenti a Dékániban!
Hátra volt még az utolsó nagy erőpróba: a vizsgáztatás. Tudta, hogy a hallgatók gondolkoznak: „Ugyan, év közben ugrál egy kicsit, játssza az eszét, hülyéskedik. De azért a vizsgán meglátjátok, marharendes lesz!"
Érzete, hogy bizonyítania kell. Az első hatot kirúgta, a második hatot szintén. Amikor együtt volt a tucat, adott néhány kettest, nagyon indokolt eseteben hármast. A jegy beírása előtt – az osztályzat minősége szerint – egy „csalódtam magában" vagy egy „nem csalódtam magában"-nal minden esetben kifejezésre juttatta visszafojtott humanizmusát.
Néhány nappal a vizsgaidőszak befejezése után az Újdonsült Tanársegéd a második emeleti mosdó egyik fülkéjében üldögélt. Épp azon morfondírozott, hogy most akár diáknak is nézhetné bárki, amikor beszélgetés zaja szűrődött be hozzá.
– Te mond, öregem, milyen fej ez a Babák? Jövőre ő lesz a szemináriumvezetőnk.
– Ne hülyéskedj! Te még nem hallottál róla? Egy cezaromániás, egy vérengző, öregem, ez egy...
Az Újdonsült Tanársegéd hallgatta, hallgatta s úgy érezte, hogy egy fél év verítékes munkájának gyümölcsét szüreteli le most itt, e szent helyen. Arcán boldog mosoly terült szét.
– Engem szidnak! Vadul elkeseredetten, gyűlölködve.
Úgy, ahogy csak egy nagyon tekintélyes oktatók illik!
– Hm! – komorult el még ugyanaznap – de hogyan? Ezeknek a karrier önmagában nem imponál. Az, hogy alig három hónapja végeztem, és máris bent dolgozom a „Közgazdaságtan és Lélekidomítás" tanszéken. Még mindig a diákot látják majd bennem, nem pedig azt, hogy okosabb, szélesebb látókörű, politikailag és szakmailag képzettebb vagyok náluk. És talán szebb is! – nézett kíváncsian a tükörbe. – Mindenesetre okosabb! – szögezte le, és elindult, hogy megalapozza tekintélyét élete első szemináriumán.
A folyosón gondosan kilépett három lépést, odaképzelt egy hallgatót, majd visszalépett. – Ez az ideális – morogta –, csak nehogy elfelejtsem!
A szemináriumi terembe lépve hangos „Szevasz! Na nézd csak, a Bütyök! Mi újság a Csasziban?" kiáltások fogadták. Kimért léptekkel (egy lépés 76 centiméter) az asztalhoz lépett, leült, majd gondosan ügyelve arra, hogy hangja férfiasan, telten zengjen, megszólalt:
– Jó napot! Barák B. Balázs vagyok, és én fogom a Közgazdaságtan és Lélekidomítás szemináriumot vezetni. Aki még nem ismer, szigorú vagyok, de igazságos. Épp ezért magázni fogom önöket, és kérem, akár az anyaggal, akár magánéletükkel kapcsolatban, bizalommal forduljanak hozzám. Én megértem a diákot! A diák is ember! – fordította tréfásra a szót, s intett a hallgatóknak, hogy nyugodtan kacagjanak vele.
A szeminárim és a félév hátralevő részében visszakérdezte az előadás anyagát, kizavart néhány rendbontót, levélben figyelmeztette a notorikus hiányzók szüleit, a későn jövőknek két fekete rossz pontot adott, és többször figyelmeztette Hadlicsákot, ha még egyszer szervuszt köszön a folyosón, bejelenti a Dékániban!
Hátra volt még az utolsó nagy erőpróba: a vizsgáztatás. Tudta, hogy a hallgatók gondolkoznak: „Ugyan, év közben ugrál egy kicsit, játssza az eszét, hülyéskedik. De azért a vizsgán meglátjátok, marharendes lesz!"
Érzete, hogy bizonyítania kell. Az első hatot kirúgta, a második hatot szintén. Amikor együtt volt a tucat, adott néhány kettest, nagyon indokolt eseteben hármast. A jegy beírása előtt – az osztályzat minősége szerint – egy „csalódtam magában" vagy egy „nem csalódtam magában"-nal minden esetben kifejezésre juttatta visszafojtott humanizmusát.
Néhány nappal a vizsgaidőszak befejezése után az Újdonsült Tanársegéd a második emeleti mosdó egyik fülkéjében üldögélt. Épp azon morfondírozott, hogy most akár diáknak is nézhetné bárki, amikor beszélgetés zaja szűrődött be hozzá.
– Te mond, öregem, milyen fej ez a Babák? Jövőre ő lesz a szemináriumvezetőnk.
– Ne hülyéskedj! Te még nem hallottál róla? Egy cezaromániás, egy vérengző, öregem, ez egy...
Az Újdonsült Tanársegéd hallgatta, hallgatta s úgy érezte, hogy egy fél év verítékes munkájának gyümölcsét szüreteli le most itt, e szent helyen. Arcán boldog mosoly terült szét.
– Engem szidnak! Vadul elkeseredetten, gyűlölködve.
Úgy, ahogy csak egy nagyon tekintélyes oktatók illik!
