(Egy egyetemista feljegyzéseibõl)
Október 16. Végre megyünk! Ma végre megkaptuk az engedélyt a rektoriból a tanulmányi kirándulásra. Az útirány: Eger, Miskolc. Megnézünk majd egy csomó gyárat és üzemet, megismerkedünk a környék dolgozóival. Sokat beszélünk majd komoly dolgokról, mert itthon, a hétköznapi robotban alig van idõnk ilyesmire. Ez pompás terv. Bárcsak már indulnánk! Október 17. Elindultunk. Mindenki eljött, egy ember kivételével az egész csoport. Vártunk rá egy kicsit és kerestük is. De még a Váci utca sarkán álló borozóban se találtuk. Pedig ott is jó alaposan körülnéztünk. Így érthetõ, hogy vidám nótaszóval hajtottunk ki a városból. Mi kell még egy príma csoportkiránduláshoz? Odaültem Korpácsihoz, még az út elején. Az volt a célom, hogy beszélgetek vele egy kicsit. Mondtam neki, hogy milyen nehéz helyzetben vannak a gyengén fejlett országok. Rám nézett és meg akarta mérni a lázam. Meg valami olyasmit mondott, hogy én vagyok gyengén fejlett. De aztán mégsem mérte meg a lázam, hanem inkább osztott, és meg is csinált egy piros ultit forintos alapon. Útközben megálltunk egy tündéri kis presszónál. Kiszálltam a buszból és jó mélyet lélegeztem. Milyen más itt a levegõ, mint benn a büdös, füstös városban. Szerettem volna inni valami hűsítõ italt, de a többiek mondták, hogy vegyek pálinkát, mert csak az van. Hát vettem, de azt hiszem, egy kicsit erõs volt. A kis pihenõ után még emelkedettebb lett a hangulat. Megérkeztünk Egerbe. Törökök, Dobó, egri nõk! Minden kis darab kõ történelem. S mennyi múzeum! A többiek hívtak, én persze, hogy mentem velük... Ebédig ittunk egy kis borozóban. Eger... történelem... De Korpácsi meggyõzött, hogy ez is hozzátartozik a táj jellegéhez. Délután városnézés, este szervezett program: találkozás a környék dolgozóival. Estefelé tehát leballagtunk a Szépasszony-völgybe. Kiderült, hogy itt vannak a borospincék. Aztán éjfélig ittunk, meg táncoltunk, meg újra ittunk. Nem baj, a komoly programokat majd holnap hajtjuk végre. Amikor Korpácsi a hátára vett, ismét megemlítettem neki a gyengén fejlett országok immáron tarthatatlanná váló helyzetét. Ismét zord elutasításban és egy vidám dalocskában volt részem. Október 18. Ma reggel jó korán ébredtünk. Sok fiútól kérdeztem, hogyan kerültünk haza, de senki sem emlékezett rá. Én kis reggeli egészségügyi sétára indultam. A sarkon csak úgy érdeklõdésbõl benéztem egy ilyen kis tájjellegű borozóba. Kik lehetnek itt ilyen korán? Már mindenki ott volt a csoportunkból. Röhögtek és hívtak engem is. Vidáman énekelve hagytuk magunk mögött Magyarország egyik történelmi gyöngyszemét. Miskolc-Tapolca nagyon szép. De nem értettem, miért nem álltunk meg Miskolcon, megnézni a gyárat. Kérdeztem Korpácsit, miért nem? Õ csak mosolygott. Meg mondta, hogy a gyár lemondta az egészet táviratilag. Pech. Erre a hírre persze leszomorodtunk egypáran. Itt is kitűnõ volt a bor. Ebéd után indultunk hazafelé. Megint volt nagy éneklés, és megint nem tudtam megbeszélni ezt a dolgot Korpácsival. Neki viszont volt egy demizsonja. Megbocsátottam neki. Kilenckor érkeztünk meg. Fájó szívvel búcsúztunk, de inkább fájó torokkal és fejjel. Megfáztam volna? Október 19. Most itthon fekszem ép negyvenfokos lázam van. Korpácsi meglátogatott, és mondta, hogy tavasszal újra lesz kirándulás. Kérdeztem, milyen helyek jöhetnek számításba. Mondta, Tokaj. Én kérdõn néztem, de õ kinevette műveletlenségem és megvetõen válaszolt: ott volt a hegyaljai felkelés. |