Végem! – jajdult fel, s egy utolsó nyekkenéssel összeesett. Por szállt fel alóla. A többi szék szívettépő részvéttel nyikordult meg. Mész József feltápászkodott, néhány szóval méltatta az esetet (a középkorban ez állítólag kimerítette volna az eretnekség fogalmát), és leverte a port ruhájáról. – Sto szlucsilosz? – tette fel a kérdést éppen a teremben tartózkodó, mindennapi munkáját végző nyelvtanár, talán nem is azért, mintha nem tudta volna, csak inkább az óra folyásának további komolyságát féltette. Tapasztalt, tanári szimata ezúttal sem csalódott. Mész József körülnézett. Széket keresett. Állt. Nem tehetett arról – sőt azt tekintetével és kézmozdulatával is igyekezett bizonyítani –, hogy az általa annyira kedvelt oroszóra közben csak áll a teremben, tekinget, és meg kell érteni, hogy nem ő az oka annak a hirtelen kedélyváltozásnak, amely csoporttársai körében következett be. Szerette volna, ha minden szék származást, vagyont nem tekintve, mindenki alatt egyszerre, és most mindjárt leszakad.
Nem volt több üres szék a teremben. Elindult az ajtó felé. Ahogy fordultak utána a többiek, így nyikorogtak egyre élesebben, egyre fenyegetőbben alattuk a székek.
A székek tanácsa fél óra késéssel kezdődött. Lassan gyülekeztek. Bicegve, nyikorogva, egymást támogatva vánszorogtak. A zsibongóból lötyögő végtagú székek érkeztek. Lehajtható fedelűek klappogtak a menza felől. A lépcsőmászás fáradalmaitól élesen ziháltak. Mai napirend az utánpótlás kérdése.
Végre megjelent az elnök. Fél támláját még a háborúban veszítette el. – Megérkezése nagy nyikorgást, recsegést keltett, mindenki hallani akarta. Ülve beszélt, nem akarta, hogy lássák azt a bevésést, miszerint Pista hülye. Szerinte ez tekintélyromboló volna. (Pista ugyanis azóta vezérigazgató.)
– Sajnos – mondotta – a fiatalok egyáltalán nem jönnek egyetemünkre, valahogy népszerűtlen előttük a közgazdasági pálya. Mi, öregek, már fáradtak vagyunk – szögezte le –, már belénk rögződött a régi mechanizmus, mi már az újba nem tudunk zökkenőmentesen beilleszkedni. Egyre több társunkat veszítjük el, s új fiatal, erős, épnégyláb székek még mindig nem jelentkeznek. Nyekergő protest songjainkra, látványos széteséseinkre, szánalmas külsőnkre nincsenek tekintettel.
– Lépjünk ülősztrájkba – javasolta egy képviselő, a többség éljenezve recsegett.
Következő szemináriumon a tanár „üljenek le!" felszólítása után az egész csoport a földön találta magát. Szanaszét széklábak, támlák, forgácsok. Mindenki kiabál, jajgat, a tanár méltatlankodik.
Egy szék utolsó, cinkos mosolyt küldött Mész József felé, majd boldogan kiszenvedett.
Nem volt több üres szék a teremben. Elindult az ajtó felé. Ahogy fordultak utána a többiek, így nyikorogtak egyre élesebben, egyre fenyegetőbben alattuk a székek.
A székek tanácsa fél óra késéssel kezdődött. Lassan gyülekeztek. Bicegve, nyikorogva, egymást támogatva vánszorogtak. A zsibongóból lötyögő végtagú székek érkeztek. Lehajtható fedelűek klappogtak a menza felől. A lépcsőmászás fáradalmaitól élesen ziháltak. Mai napirend az utánpótlás kérdése.
Végre megjelent az elnök. Fél támláját még a háborúban veszítette el. – Megérkezése nagy nyikorgást, recsegést keltett, mindenki hallani akarta. Ülve beszélt, nem akarta, hogy lássák azt a bevésést, miszerint Pista hülye. Szerinte ez tekintélyromboló volna. (Pista ugyanis azóta vezérigazgató.)
– Sajnos – mondotta – a fiatalok egyáltalán nem jönnek egyetemünkre, valahogy népszerűtlen előttük a közgazdasági pálya. Mi, öregek, már fáradtak vagyunk – szögezte le –, már belénk rögződött a régi mechanizmus, mi már az újba nem tudunk zökkenőmentesen beilleszkedni. Egyre több társunkat veszítjük el, s új fiatal, erős, épnégyláb székek még mindig nem jelentkeznek. Nyekergő protest songjainkra, látványos széteséseinkre, szánalmas külsőnkre nincsenek tekintettel.
– Lépjünk ülősztrájkba – javasolta egy képviselő, a többség éljenezve recsegett.
Következő szemináriumon a tanár „üljenek le!" felszólítása után az egész csoport a földön találta magát. Szanaszét széklábak, támlák, forgácsok. Mindenki kiabál, jajgat, a tanár méltatlankodik.
Egy szék utolsó, cinkos mosolyt küldött Mész József felé, majd boldogan kiszenvedett.