Sok vidám epizódja volt az Egyetemen eltöltött éveknek. Hadd álljon itt néhány megörökítésre méltó, időrendben.
1948.
Az új egyetemen az első kollégiumi felvételi vizsga. Egyik írásbeli kérdés: „Pokolba jut-e aki káromkodik?" Mellettem csinos mátészalkai kislány rágja a ceruzáját. Körülnéz, majd hozzám fordul suttogva: „Erről mit kell írni?" Attól függ mit gondol – válaszoltam. Megrökönyödve látom, szó szerint leírja a választ: Attól függ, hogy mit gondol közben.
1949.
Egyetemi ünnepség november 7-én. (Abban az évben a MEFESZ kultúrfelelőse voltam.) Az ünnepséget a Fővárosi Operettszínházban szerveztük. A szónok Rudas László, egyetemünk rektora. A beszéd után nagy taps, majd leereszkedik a függöny, s utána színházi szokás szerint ismét felmegy. Rudas elvtárs tétován áll az üres színpadon. Oldalról megszólal az egyik ügyelő: „Tessék gyorsan meghajolni és megköszönni a tapsot". Nincs mit tenni, a kis sovány ember enyhén biccent a közönség felé. A második függönyt már nem várta meg, kiszaladt a színpadról.
1950.
Áruismeret előadás. Ismeretlen előadó olvassa a szöveget: „S a maleszt fel lehet használni állatok takarmányozására is." Valaki a hallgatóságból közbeszól: „Melasz az, előadó elvtárs". Én is tudom, hogy melasz, jön a válasz, de a főosztályvezető elvtárs, akit helyettesítek, szigorúan meghagyta, hogy úgy kell felolvasnom az előadást, ahogy le van írva. Egy betűt sem változtathatok rajta. Ez politikai kérdés!
1951.
Zirc, katonai kiképzés. Egy hónapra be kellett vonulnunk a nyári szünetben. Rajparancsnokunk fiatal sorkatona, tizedes. Láthatóan tetszik neki, hogy egyetemisták a beosztottai. Rajunkban van egy igazi orvos is, évfolyamtársunk, aki már orvosi diplomával kezdte el a Közgazdasági Egyetemet, otthagyva az orvosi pályát. Sárgaréz keretes szemüvegével, hórihorgas termetével hamar magára irányította a tizedes figyelmét. Az egyik „tisztasági ellenőrzés" alkalmával a tizedes barátunk fülét vizsgálta. Hirtelen felkiált: „Na nézzék csak, nem szégyenli magát, doktor azt mégis penészes a füle". A sárgaréz keret fogta meg szegény barátunk fületövét, hiába bizonygattuk mi is ezt, a tizedes nem hitte el. „Védjék csak, védjék. De maguk kapják el tőle, maguk alszanak vele egy sátorban!"
1952.
Egyik tanszékünk jegyzetében rengeteg volt a sajtóhiba. Truman elnök helyett Truman elvtárs jelent meg a jegyzetben, a brit bérbefagyasztás politika helyett brit vérbefagyasztási politika állt. Sok volt a hibás szám, évszám is. Kérésünkre a tanszék vaskos helyesbítést adott ki. Tetején ez állt: „HIABIGAZÍTÓ".
1953.
Egyetemünkön több szovjet professzor tanított. Kedves, szimpatikus, közvetlen emberek voltak. Május 1-én reggel 6 órára egyikük lakásához kérte az egyetem autóját. „Na paragye" – mondta a gépkocsivezetőnek, aki kicsit meglepődve ugyan, de elindult Parád felé. Mint a professzor elmondta, később Gödöllő után kissé gyanakodni kezdett, de csak Aszódot elhagyva vette elő és mutatta meg a gépkocsivezetőnek a május 1.-i felvonuláson a tribünre szóló meghívóját, még idejében visszafordulhattak.
1954.
Részlet egy esti hallgató felvételi vizsga alkalmából beadott életrajzából:
„Volt egy újításom a gyárban, amellyel magamat tettem feleslegessé, s ezért jelentkeztem az egyetemre."
1955.
Évnyitó ünnepség. A szónok enyhén szólva nem köti le a hallgatóság érdeklődését. Köztiszteletben álló idős filozófus-akadémikus, s már erősen feledékeny rektorunk az emelvényen ül az első sorban, kezében az asztal alatt nyitott Magyar Nemzet. Odalent a hallgatóság zajong. Rektorunk feláll, kezében a nyitott újsággal, s lekiabál: „Mégis csak disznóság, maradjanak csendben. Így nem lehet odafigyelni." Majd leül és folytatja az olvasást.
1956.
A rektori titkárság jelenti a rektornak: Rektor elvtárs nagy baj van az egyik karunk dékánjával. A rektor riadtan ránéz: Mi történt már megint?
– Kiderült, hogy jóban van a titkárnőjével.
Hála istennek, már azt hittem, hogy valami revizionista dolgot írt.
1957.
Az egyik tanszéken két oktatót, egy asszonyt és egy fiatalembert félreérthetetlen helyzetben talált este egy kollégájuk és másnap jelentette illetékes egyetemi szerveknek az ügyet. Fegyelmi tárgyalásra került sor, s a bizottság elnöke idős, tapasztalt professzor felteszi az első kérdést: „Hogy követhettek el ilyen felelőtlenséget?" Szeretjük egymást – kezdi a magyarázkodást a férfi. Jó, jó – vág közbe a professzor – az engem nem érdekel. Én azt kérdeztem, miért nem zárták be az ajtót?
1958.
Nagy események zajlanak a világpolitikában. Napirenden van a Szovjetunió miniszterelnökének és az Egyesült Államok elnökének tanácskozása. A felvételi vizsgán felteszem a kérdést egy vidékről jött kislánynak:
„Volt-e már csúcstalálkozó?" A kislány elpirul, először a vizsgabizottság egyik, majd másik tagjára néz, halkan válaszolja: „Még ártatlan vagyok."
1959.
Vizsga Világgazdaságtanból. IV. éves kislánytól kérdezem India gazdasági fejlődését, de semmit sem tud. Segíteni akarok rajta, megkérdezem: „Legalább mondjon egy pár szót Nehru politikájáról?" Rám néz, s már félig sírva válaszolja: „Ő gyújtotta fel Rómát!"
V. éves levelező kérdése a tudományos technikai forradalom. Nagy lendülettel magyarázza: „S a világon a tudósok száma elérte a 40 milliót." Megállok, s felteszek egy kérdést: „Mondja, mekkora a Föld lakossága?" Rávágja: „40 milliárd." Nem sok ez? – kérdezem. De azt tetszettek mondani, hogy nem kell pontosan számokat tudni, csak a nagyságrendeket. Hol dolgozik? – kérdezem. Statisztikai munkát végzek az egyik kerületi tanácsnál.
1948.
Az új egyetemen az első kollégiumi felvételi vizsga. Egyik írásbeli kérdés: „Pokolba jut-e aki káromkodik?" Mellettem csinos mátészalkai kislány rágja a ceruzáját. Körülnéz, majd hozzám fordul suttogva: „Erről mit kell írni?" Attól függ mit gondol – válaszoltam. Megrökönyödve látom, szó szerint leírja a választ: Attól függ, hogy mit gondol közben.
1949.
Egyetemi ünnepség november 7-én. (Abban az évben a MEFESZ kultúrfelelőse voltam.) Az ünnepséget a Fővárosi Operettszínházban szerveztük. A szónok Rudas László, egyetemünk rektora. A beszéd után nagy taps, majd leereszkedik a függöny, s utána színházi szokás szerint ismét felmegy. Rudas elvtárs tétován áll az üres színpadon. Oldalról megszólal az egyik ügyelő: „Tessék gyorsan meghajolni és megköszönni a tapsot". Nincs mit tenni, a kis sovány ember enyhén biccent a közönség felé. A második függönyt már nem várta meg, kiszaladt a színpadról.
1950.
Áruismeret előadás. Ismeretlen előadó olvassa a szöveget: „S a maleszt fel lehet használni állatok takarmányozására is." Valaki a hallgatóságból közbeszól: „Melasz az, előadó elvtárs". Én is tudom, hogy melasz, jön a válasz, de a főosztályvezető elvtárs, akit helyettesítek, szigorúan meghagyta, hogy úgy kell felolvasnom az előadást, ahogy le van írva. Egy betűt sem változtathatok rajta. Ez politikai kérdés!
1951.
Zirc, katonai kiképzés. Egy hónapra be kellett vonulnunk a nyári szünetben. Rajparancsnokunk fiatal sorkatona, tizedes. Láthatóan tetszik neki, hogy egyetemisták a beosztottai. Rajunkban van egy igazi orvos is, évfolyamtársunk, aki már orvosi diplomával kezdte el a Közgazdasági Egyetemet, otthagyva az orvosi pályát. Sárgaréz keretes szemüvegével, hórihorgas termetével hamar magára irányította a tizedes figyelmét. Az egyik „tisztasági ellenőrzés" alkalmával a tizedes barátunk fülét vizsgálta. Hirtelen felkiált: „Na nézzék csak, nem szégyenli magát, doktor azt mégis penészes a füle". A sárgaréz keret fogta meg szegény barátunk fületövét, hiába bizonygattuk mi is ezt, a tizedes nem hitte el. „Védjék csak, védjék. De maguk kapják el tőle, maguk alszanak vele egy sátorban!"
1952.
Egyik tanszékünk jegyzetében rengeteg volt a sajtóhiba. Truman elnök helyett Truman elvtárs jelent meg a jegyzetben, a brit bérbefagyasztás politika helyett brit vérbefagyasztási politika állt. Sok volt a hibás szám, évszám is. Kérésünkre a tanszék vaskos helyesbítést adott ki. Tetején ez állt: „HIABIGAZÍTÓ".
1953.
Egyetemünkön több szovjet professzor tanított. Kedves, szimpatikus, közvetlen emberek voltak. Május 1-én reggel 6 órára egyikük lakásához kérte az egyetem autóját. „Na paragye" – mondta a gépkocsivezetőnek, aki kicsit meglepődve ugyan, de elindult Parád felé. Mint a professzor elmondta, később Gödöllő után kissé gyanakodni kezdett, de csak Aszódot elhagyva vette elő és mutatta meg a gépkocsivezetőnek a május 1.-i felvonuláson a tribünre szóló meghívóját, még idejében visszafordulhattak.
1954.
Részlet egy esti hallgató felvételi vizsga alkalmából beadott életrajzából:
„Volt egy újításom a gyárban, amellyel magamat tettem feleslegessé, s ezért jelentkeztem az egyetemre."
1955.
Évnyitó ünnepség. A szónok enyhén szólva nem köti le a hallgatóság érdeklődését. Köztiszteletben álló idős filozófus-akadémikus, s már erősen feledékeny rektorunk az emelvényen ül az első sorban, kezében az asztal alatt nyitott Magyar Nemzet. Odalent a hallgatóság zajong. Rektorunk feláll, kezében a nyitott újsággal, s lekiabál: „Mégis csak disznóság, maradjanak csendben. Így nem lehet odafigyelni." Majd leül és folytatja az olvasást.
1956.
A rektori titkárság jelenti a rektornak: Rektor elvtárs nagy baj van az egyik karunk dékánjával. A rektor riadtan ránéz: Mi történt már megint?
– Kiderült, hogy jóban van a titkárnőjével.
Hála istennek, már azt hittem, hogy valami revizionista dolgot írt.
1957.
Az egyik tanszéken két oktatót, egy asszonyt és egy fiatalembert félreérthetetlen helyzetben talált este egy kollégájuk és másnap jelentette illetékes egyetemi szerveknek az ügyet. Fegyelmi tárgyalásra került sor, s a bizottság elnöke idős, tapasztalt professzor felteszi az első kérdést: „Hogy követhettek el ilyen felelőtlenséget?" Szeretjük egymást – kezdi a magyarázkodást a férfi. Jó, jó – vág közbe a professzor – az engem nem érdekel. Én azt kérdeztem, miért nem zárták be az ajtót?
1958.
Nagy események zajlanak a világpolitikában. Napirenden van a Szovjetunió miniszterelnökének és az Egyesült Államok elnökének tanácskozása. A felvételi vizsgán felteszem a kérdést egy vidékről jött kislánynak:
„Volt-e már csúcstalálkozó?" A kislány elpirul, először a vizsgabizottság egyik, majd másik tagjára néz, halkan válaszolja: „Még ártatlan vagyok."
1959.
Vizsga Világgazdaságtanból. IV. éves kislánytól kérdezem India gazdasági fejlődését, de semmit sem tud. Segíteni akarok rajta, megkérdezem: „Legalább mondjon egy pár szót Nehru politikájáról?" Rám néz, s már félig sírva válaszolja: „Ő gyújtotta fel Rómát!"
V. éves levelező kérdése a tudományos technikai forradalom. Nagy lendülettel magyarázza: „S a világon a tudósok száma elérte a 40 milliót." Megállok, s felteszek egy kérdést: „Mondja, mekkora a Föld lakossága?" Rávágja: „40 milliárd." Nem sok ez? – kérdezem. De azt tetszettek mondani, hogy nem kell pontosan számokat tudni, csak a nagyságrendeket. Hol dolgozik? – kérdezem. Statisztikai munkát végzek az egyik kerületi tanácsnál.
