Hát kérem, nehéz kenyérkereset ez!
Mert a múltkor is odamegyek az egyik kislányhoz, akarsz? – nem akart. Megyek a másikhoz – ő sem. Ez így folyt egy darabig. Tán bennem van a hiba? Nem vagyok elég hódító? Megnyalom a frizurám, felöltöm az ünneplő jó pofámat, előveszem az 1. számú reklámszöveget, és most már így indulok vadászni. Akarsz? Látszik, hogy a kislány fontolóra veszi a dolgot. Rám néz, mélázik. Most kell erősíteni, gondolom, és erősítek... Nézd, nem muszáj, nem kell pont nálam, és különben sem erőszak a disznótor... Szóval? Akart. Kő esett le a szívemről. Ő volt az első az életemben. És utána jött a többi. Szőkék, barnák és egyéb szépségek. A végén már magam is alig bírtam a strapát. Mindig tudtam, hogy hódító vagyok, de hogy ennyire!
Voltak persze, akik nem akartak. Nem az istennek se. Hiába ecseteltem nekik ékes körmondatokban, milyen jól lenne, ha most, itt helyben... De ők csak nem, meg hogy miért, csak úgy mindenki szeme láttára... Szóval nem.
A végén már sírva borultam a lábuk elé, kértem, könyörögtem... Csak most az egyszer, soha többé nem kell, de ha lehet, ha csak egy icipici reménysugár is van, ne hagyjanak cserben. Nyugtát is ígértem. De nem...
Estére már fáradt voltam, mint egy hulla. Nyelve, kilógott, torkom kiszáradt, ajkam a sok rábeszéléstől meg egyebektől kicserepesedett. De sikerült! Sokat sikerült! Nagyon sokat! Több, mint ötven lányt sikerült rávennem – arra, hogy fizessen elő a Közgazdászra.
Mert a múltkor is odamegyek az egyik kislányhoz, akarsz? – nem akart. Megyek a másikhoz – ő sem. Ez így folyt egy darabig. Tán bennem van a hiba? Nem vagyok elég hódító? Megnyalom a frizurám, felöltöm az ünneplő jó pofámat, előveszem az 1. számú reklámszöveget, és most már így indulok vadászni. Akarsz? Látszik, hogy a kislány fontolóra veszi a dolgot. Rám néz, mélázik. Most kell erősíteni, gondolom, és erősítek... Nézd, nem muszáj, nem kell pont nálam, és különben sem erőszak a disznótor... Szóval? Akart. Kő esett le a szívemről. Ő volt az első az életemben. És utána jött a többi. Szőkék, barnák és egyéb szépségek. A végén már magam is alig bírtam a strapát. Mindig tudtam, hogy hódító vagyok, de hogy ennyire!
Voltak persze, akik nem akartak. Nem az istennek se. Hiába ecseteltem nekik ékes körmondatokban, milyen jól lenne, ha most, itt helyben... De ők csak nem, meg hogy miért, csak úgy mindenki szeme láttára... Szóval nem.
A végén már sírva borultam a lábuk elé, kértem, könyörögtem... Csak most az egyszer, soha többé nem kell, de ha lehet, ha csak egy icipici reménysugár is van, ne hagyjanak cserben. Nyugtát is ígértem. De nem...
Estére már fáradt voltam, mint egy hulla. Nyelve, kilógott, torkom kiszáradt, ajkam a sok rábeszéléstől meg egyebektől kicserepesedett. De sikerült! Sokat sikerült! Nagyon sokat! Több, mint ötven lányt sikerült rávennem – arra, hogy fizessen elő a Közgazdászra.