Odakintről bátortalan kopogás:
– Szabad?
– Hogyne, tessék csak befáradni, csak bátran, bátran, aki tud, azt itt nem érheti meglepetés.
A kopogás előidézője – köpcös, vonásairól ítélve idősebb ember – belépett, tiszteletteljesen meghajolt az íróasztal mögött ülő szemüveges fiatalember felé.
– Jó napot kívánok, Padlizsán Pál vagyok, vizsgázni jöttem.
Foglaljon helyet, és húzzon egy tételt.
Leült, óvatosan, csak a szék peremére, és remegő kézzel nyúlt a tételek felé. Csak jó kérdést húzzak, futott át agyán, míg a cédulák közt kutatott. Ezt ne – súgta valami belülről, és riadtan másik papírért nyúlt. A szemüveges megértően figyelte. Hogyne, hiszen ő is vizsgázott már éppen elégszer.
A köpcös végre döntött. Lesz, ami lesz, gondolta, és elszánt mozdulattal kirántott egy kérdést a többi közül. Először meg sem merte nézni. Csak fogta, szorongatta, aztán bal szemmel rásandított. Hát nem kifejezetten erről álmodott éjjel, de most már mindegy. Bemondta a címet, és elkezdett beszélni. Először gyorsan, lendületesen. Később a lendület alábbhagyott. Akadoztak a szavak, egyre többet köhécselt.
„Istenem, csak most az egyszer menjek át" – gondolta, izzadó homlokát törölgetve.
A szemüveges pedig csak nézte. Orrán a két üveg tompán fénylett. Nem volt a nézésében semmi rosszindulat, inkább segíteniakarás tükröződött benne.
– No várjon, majd segítek – szólt és kérdéseket tett fel. Lassan, türelmesen.
A köpcös gondolkodott. Vagy úgy tett, mintha erősen gondolkodna. Szemei a szoba sarkára tapadtak, de hiába, válasz onnan sem jött.
– Nem megy? – kérdezte a szemüveges hideg nyugalommal.
– Hát akkor, akkor...
A köpcös szája megrándult. Látszott, hogy mondani akar valamit. De hirtelen meggondolta magát. Összeroskadt és a szemüveges csak folytatta:
– ... akkor pedig professzor úr, sajnos be kell látnia, hogy ez a tudás kevés egy liftkezelői vizsga eredményes letételéhez. Nem tesz semmit, talán majd legközelebb jobban fog menni.
– Szabad?
– Hogyne, tessék csak befáradni, csak bátran, bátran, aki tud, azt itt nem érheti meglepetés.
A kopogás előidézője – köpcös, vonásairól ítélve idősebb ember – belépett, tiszteletteljesen meghajolt az íróasztal mögött ülő szemüveges fiatalember felé.
– Jó napot kívánok, Padlizsán Pál vagyok, vizsgázni jöttem.
Foglaljon helyet, és húzzon egy tételt.
Leült, óvatosan, csak a szék peremére, és remegő kézzel nyúlt a tételek felé. Csak jó kérdést húzzak, futott át agyán, míg a cédulák közt kutatott. Ezt ne – súgta valami belülről, és riadtan másik papírért nyúlt. A szemüveges megértően figyelte. Hogyne, hiszen ő is vizsgázott már éppen elégszer.
A köpcös végre döntött. Lesz, ami lesz, gondolta, és elszánt mozdulattal kirántott egy kérdést a többi közül. Először meg sem merte nézni. Csak fogta, szorongatta, aztán bal szemmel rásandított. Hát nem kifejezetten erről álmodott éjjel, de most már mindegy. Bemondta a címet, és elkezdett beszélni. Először gyorsan, lendületesen. Később a lendület alábbhagyott. Akadoztak a szavak, egyre többet köhécselt.
„Istenem, csak most az egyszer menjek át" – gondolta, izzadó homlokát törölgetve.
A szemüveges pedig csak nézte. Orrán a két üveg tompán fénylett. Nem volt a nézésében semmi rosszindulat, inkább segíteniakarás tükröződött benne.
– No várjon, majd segítek – szólt és kérdéseket tett fel. Lassan, türelmesen.
A köpcös gondolkodott. Vagy úgy tett, mintha erősen gondolkodna. Szemei a szoba sarkára tapadtak, de hiába, válasz onnan sem jött.
– Nem megy? – kérdezte a szemüveges hideg nyugalommal.
– Hát akkor, akkor...
A köpcös szája megrándult. Látszott, hogy mondani akar valamit. De hirtelen meggondolta magát. Összeroskadt és a szemüveges csak folytatta:
– ... akkor pedig professzor úr, sajnos be kell látnia, hogy ez a tudás kevés egy liftkezelői vizsga eredményes letételéhez. Nem tesz semmit, talán majd legközelebb jobban fog menni.
