Nyilván azzal kell kezdenem: hogyan kerültem az Egyetemre.
1948 július végén, egy meleg nyári estén váratlan látogató keresett fel a lakásomon. Bokszkesztyűnek látszó alkalmatosságot lóbált a kezében a magas, jóvágású fiatal férfi (utóbb kiderült, motorkerékpáros-kesztyű volt), s rögtön rátért a tárgyra. Nagy Tamás vagyok; a Vallás- és Közoktatási Minisztérium azzal bízott meg, hogy a Műegyetem közgazdasági fakultása helyén, mint kurátor, szervezzem meg az önálló Magyar Közgazdaságtudományi Egyetemet. Ebbeli minőségemben pedig arra kérlek: vállald el az egyetemen a Gazdaságtörténeti Tanszék szervezését és vezetését, mint egyetemi intézeti tanár (ez a későbbi docensi állásnak felelt meg), a magyar gazdaságtörténet előadását egyelőre heti 2 órában, és a hozzátartozó heti 2 óra proszeminárium irányítását. Egy tanársegédre és szükség szerinti számú szerződéses proszeminárium-vezetőre tarthatsz igényt.
Bizony, egy kicsit megijedtem – nem a bokszkesztyűtől, hanem a feladat nagyságától. Nagyon megtisztelő a felkérés – válaszoltam; de egy hónapja még középiskolai tanárként érettségiztettem a Pesti Izraelita Hitközösség Gimnáziumában; két hete pedig kineveztek az Állami Pedagógiai Főiskola Történelmi Tanszékére. Tudok róla – felelte Nagy Tamás; ezt persze elintézzük, ha az egyetemi állást választod. – Igen ám, folytattam gyengülő hangon az aggályoskodást –, de hogyan fogok felkészülni az ősszel kezdődő előadásokra? – Ó, sok időd van a készülésre – hangzott a válasz –, most nem szeptemberben, hanem csak október elején kezdünk. (Igaz persze – tette hozzá –, hogy egész szeptemberben felvételi vizsgát tartunk, amelyen számítunk a közreműködésedre.)
Egy szó mint száz: igent mondtam a káprázatnak tűnő felkérésre (29 éves voltam akkoriban!), és már a részletekről beszélve kisértem ki látogatómat az utcára, ahol motorkerékpárra pattant és elrobogott.
Így ismerkedtem meg Nagy Tamással, akivel később persze közelebbi kapcsolatba kerültem. Hadd mondjak róla itt csak annyit: egyike volt a legélesebb elméjű embereknek, akivel valaha is találkoztam.
S így kezdtem az előadásokat 1948 őszén a Közgazdasági Egyetemen, ahonnan 1992 nyarán mentem nyugdíjba (s azóta is be-be járogatok).
A „bokszkesztyűs" fiatal férfi látogatásának emléke pedig mindmáig elevenen él bennem.
Az indulás nehéz volt. Hétről-hétre kidolgozni az anyagot, megtartani az előadást, a kora középkori gazdaságtörténettel kezdve. Az előadásokon többek között a középkori magyarországi pénzverés és pénzforgalom is szóba került. Akkoriban minden évben új pénzt bocsátottak ki és a pénz beváltása mindig legalább egyharmaddal alacsonyabb szinten történt. A különbség volt a kamara haszna. Az új pénz, amikor kibocsátották, teljes értékű volt. Mivel tudott volt, hogy értéke egy év alatt legalább egyharmaddal csökken, kibocsátás után a pénz elkezdte értékvesztését és a végén, amikor beváltották az új pénzt, az egyharmaddal alacsonyabb értékű volt. Mondtam is Nagy Tamásnak, hogy minden előadás után úgy érzem magamat mint egy új pénz, a hét folyamán állandó értékvesztésnek, izgalomnak vagyok kitéve, hogy vajon a következő alkalommal is menni fog-e. Ő jó hasonlatnak tartotta ezt, ő is így érezte magát.
Az előadásokon minden alkalommal ott volt az egész tanszék. Egyesek furcsának tartották, hogy egy egész sleppel vonulok be. Ennek az volt a nyitja, hogy előadás után tanszéki értekezletet tartottunk és megbeszéltük az előadást. A tanszék tagjai, közöttük Berend T. Iván, Ránki György és Szuhay Miklós, meg külső szeminárium vezetők voltak ott és elmondták észrevételeiket, kérdéseiket, válaszaikat. Voltaképpen ez egy nagyon jó módszernek bizonyult, így évtizedek távlatából is ajánlani tudnám.
Jegyzeteket is kellett csinálni és a jegyzet készítés különösen sűrített programban történt. Szemben a Szerb utcai épülettel volt egy jegyzetsokszorosító, ahol nagyon csinos hölgy dolgozott. Neki adtuk át a szöveget leírni. A határidők úgy sürgettek hogy gyakran én mentem át hozzá és diktáltam neki. Szeretném hangsúlyozni, kizárólag azért, hogy időben készüljön el a jegyzet. Ez a sürgős tempó problémákat jelentett, sajtóhibákat, amelyeket nem javítottak ki. Így történt, hogy egy kollokviumnál, amikor megkérdeztem a kedves hallgatót, hogy mik voltak a középkori Magyarország legfontosabb behozatali cikkei, akkor mondta, hogy textiláruk, kések és levantai csikkek. Micsoda kérem? Hát levantai csikkek, így van a jegyzetben.
Szóval ezeket az első időket különböző kedves epizódok is fűszerezték. Aztán eljutottunk odáig, hogy az a megtiszteltetés ért, Háy Lászlótól átvehettem az egyetem rektori tisztét. Ez 1963 nyarán volt. Háy László egyik nap telefonál nekem, mikor tudnám őt felkeresni a rektori teendők átvétele céljából. Tessék mondani egy időpontot. Találkoztunk és akkor azt mondta, most átadnám a rektori teendőket, de mielőtt átadná, megengedem-e, hogy ő két tanácsot adjon. Természetesen, nagyon nagy örömmel és köszönettel fogom fogadni. Az egyik tanács: – Önnek nagyon sok emberrel lesz dolga, borzasztó sokan keresik majd fel, és gyakran lesz, hogy valaki olyan bosszantó dolgokat mond, amit nagyon nehéz lehet kiállni. Akkor tessék mindig arra gondolni, hogy ő pukkadjon meg. Ez volt az első nagyon bölcs tanácsa. A másik az, hogy nem csak sok emberrel lesz dolgom, hanem nagyon-nagyon sokat kell izgulni. – Nézze, mutatott az asztalára, ezen akták közül legalább 50 % teljesen érdektelennek bizonyul. Legalább 30-40 %-a önmagától elintéződik, úgy 10-15 % irattal kell foglalkozni. Tetszik tudni mi a baj? Az, hogy nem lehet tudni, hogy melyik az a 10-15 %. Ezért mégis arra kell kérnem, hogy minden aktával foglalkozzon. Megköszöntem. – A legjobbakat kívánom önnek a rektori tiszt ellátásához. – És az átadás? Egyes ügyek ott vannak a páncélszekrényben, a többiek ott vannak a Gergely Pistánál*, tekintse úgy, hogy átadtam. Együtt mentünk le, én fel akartam segíteni kabátját. Oh köszönöm, Pach elvtárs, egyedül is nehezen megy. Ezt azóta is gyakran idézem.
Persze a rektorság alatt tartottam az előadásokat és akkor elég jó formában is voltam. Az előadások módja akkor az volt, hogy én az I-es előadóban sétáltam, közben beszéltem. Egészen a pódium végéig mentem, az oldallépcsőig. Utóbb mondták nekem, és talán meg is írták a Közgazdászban, hogy akkor arra tippeltek, mikor esem le ott a végén. Amikor én a Rákóczi szabadságharc gazdaságpolitikájáról beszéltem, akkor azon folyt a tippelés, hogy megérem-e a Szatmári békét. Aztán szép előadás élményem volt az I-es előadóban. aminek üvegtetején voltak némi folytonossági hiányok. Egyszer egy lukon keresztül egy galamb repült be a terembe és akkor nemes párharc bontakozott ki a galamb között és köztem, hogy ő fogja-e lekötni az érdeklődést vagy én. Kétségtelen, hogy az első 5-10 percben vereséget szenvedtem. De aztán nagyon ambicionáltam, hogy leküzdjem a galambot, vagy a galamb kifáradt, de a végén ez az előadás is szabályos körülmények között zajlott le.
A reformhullámok egymást követték az egyetemen, ami néha már kihozott a sodromból. Az volt a véleményem, persze nagyon fontosak a reformok, a tantervi reform, a szerkezeti reform, de végül is a legfontosabb az, hogy milyen előadások hangzanak el, milyen jegyzetek és könyvek készülnek. A rektorságom idején talán négy dolgot próbáltam szorgalmazni, némi sikerrel. Az egyik a nyelvoktatás kiszélesítése, ez azt hiszem ment is. A másik a matematika oktatás fejlesztése és a számítástechnika kezdetei. Akkor hozták az első számítógépet, az Ural-2-t, amelyik az épület földszintjén igen sok szobát foglalt el. Krekó Béla lett a Számítóközpont igazgatója. Ma, ha egy ilyen Ural-2-re visszagondolunk, ez is egy anekdota. Dehát ez volt a lehetőség és ez volt a kezdet. A harmadik pedig az, hogy szorgalmaztam: az egyetemi tanácsülésen és kari üléseken jegyzeteket vagy tankönyveket vitassanak meg. Egy-két ilyen jegyzet- és tankönyvvitát tartottak, de ez csak igen szerény kezdet volt. Egyébiránt a mai időkre vonatkozólag sem lehet teljes mértékben elejteni ezt a gondolatot. Végül úgy gondolom, a szakszemináriumok meghonosítása sem volt haszontalan.
Egyszer, valamilyen ünnepélyen felkeresett bennünket Illés Béla és akkor módom volt vele egy olyan beszélgetésre, amit 1954-ben Moszkvában kezdtünk el. Ez év őszén két hónapot töltöttem Moszkvában, mint a Történettudományi Intézet igazgatóhelyettese. Ez egyik ilyen kérdés volt 1848-49-el foglalkozó kollégáim részéről, hogy tudjak meg részleteket Guszev kapitányról. Moszkvában beszéltem Nyifantovval, aki egy kétkötetes könyvet írt „Oroszország 1848-49-ben" címmel, amelyben mindent az égvilágon, ami orosz vonatkozása volt a magyar szabadságharcnak, összegyűjtött. Amikor találkoztunk, az első kérdése az volt, mondjon nekem valamit Guszevről, mert az önök Illése írt erről a Guszevről. Azután úgy adódott, hogy Moszkvában találkoztam Illéssel a nagykövetségen. – De jó, hogy találkozunk, tessék már beszélni erről a Guszevről. – Hát igen, az egy nagyszerű katona volt. – Na és hol lehet róla többet megtudni? – A minszki Katonai Levéltárban. Mondom, igen, de Nyifantov professzor több hónapig kutatott a minszki Katonai Levéltárban és nem talált róla semmit. – Igen, mert a minszki Katonai Levéltár a háború alatt leégett. Igen, mondom, de a professzor 1937-ben kutatott, amikor az épület még tökéletesen ép volt. Ja, mondja Illés, akkor elmondom önnek, de nagyon meg fog vetni mint történész, mert tudom, hogy ennél nagyobb bűn, vagy vétek egy történész szemében nincs. Én bizony elemeltem a levéltárból az aktát. Mondom, Illés elvtárs, ne moralizáljunk, a lényeg, hogy meg van az akta. Ezzel megszakadt a beszélgetés, mert éppen jött a nagykövet, Münnich Ferenc. Ez a beszélgetés folytatódott azután az egyetemen nálunk Illés Bélával. Örömmel üdvözöltük egymást. – Hát térjünk csak vissza az aktára. El tetszett emelni azt. Most se moralizáljunk ezen Akkor ez meg van, ez a lényeg. – Kérem, amikor 1944-45-ben hazajöttem Magyarországra, azt rögtön átadtam Vorosilov elvtársnak, a szövetséges ellenőrző bizottság magyarországi elnökének. Forduljon hozzá, bármikor megkaphatja. Nem kell mondanom, hogy nem tudtam Vorosilovhoz fordulni, de nem is lett volna miért.
Az 1960-70-es években az előadások egyik fontos témája volt az a bizonyos második jobbágyság, amit pontosabban második Leibeigenschaft-nak kell mondani, mert a jobbágyság szó nem kifejező, sőt ebben a vonatkozásban egyenesen megtévesztő is. A magyar és az európai gazdaságtörténetet iparkodtam a 60-as évektől kezdve a felzárkózás és elkanyarodás kettőségében bemutatni, a középkori XV. század végéig tartó felzárkózás Nyugat-Európához, elkanyarodás a XVI., XVII. században éppen ezzel a második Leibeigenschaft-tal kapcsolatban, aztán az újabb felzárkózási kísérletek, kisebb-nagyobb elkanyarodások. Úgy, hogy előfordult nem egyszer, hogy találkoztam volt tanítványaimmal, akik azt kérdezték: no tanár úr, mi a helyzet most, felzárkózunk, vagy elkanyarodunk? Ha én azt tudnám!
Az előadásaim 1948 októberében kezdődtek meg és 1992. szeptemberében mentem nyugdíjba, azóta nem adok elő. Egészében véve roppant jó érzésekkel tekintek vissza egyetemi időszakomra, jó időszak volt.
1948 július végén, egy meleg nyári estén váratlan látogató keresett fel a lakásomon. Bokszkesztyűnek látszó alkalmatosságot lóbált a kezében a magas, jóvágású fiatal férfi (utóbb kiderült, motorkerékpáros-kesztyű volt), s rögtön rátért a tárgyra. Nagy Tamás vagyok; a Vallás- és Közoktatási Minisztérium azzal bízott meg, hogy a Műegyetem közgazdasági fakultása helyén, mint kurátor, szervezzem meg az önálló Magyar Közgazdaságtudományi Egyetemet. Ebbeli minőségemben pedig arra kérlek: vállald el az egyetemen a Gazdaságtörténeti Tanszék szervezését és vezetését, mint egyetemi intézeti tanár (ez a későbbi docensi állásnak felelt meg), a magyar gazdaságtörténet előadását egyelőre heti 2 órában, és a hozzátartozó heti 2 óra proszeminárium irányítását. Egy tanársegédre és szükség szerinti számú szerződéses proszeminárium-vezetőre tarthatsz igényt.
Bizony, egy kicsit megijedtem – nem a bokszkesztyűtől, hanem a feladat nagyságától. Nagyon megtisztelő a felkérés – válaszoltam; de egy hónapja még középiskolai tanárként érettségiztettem a Pesti Izraelita Hitközösség Gimnáziumában; két hete pedig kineveztek az Állami Pedagógiai Főiskola Történelmi Tanszékére. Tudok róla – felelte Nagy Tamás; ezt persze elintézzük, ha az egyetemi állást választod. – Igen ám, folytattam gyengülő hangon az aggályoskodást –, de hogyan fogok felkészülni az ősszel kezdődő előadásokra? – Ó, sok időd van a készülésre – hangzott a válasz –, most nem szeptemberben, hanem csak október elején kezdünk. (Igaz persze – tette hozzá –, hogy egész szeptemberben felvételi vizsgát tartunk, amelyen számítunk a közreműködésedre.)
Egy szó mint száz: igent mondtam a káprázatnak tűnő felkérésre (29 éves voltam akkoriban!), és már a részletekről beszélve kisértem ki látogatómat az utcára, ahol motorkerékpárra pattant és elrobogott.
Így ismerkedtem meg Nagy Tamással, akivel később persze közelebbi kapcsolatba kerültem. Hadd mondjak róla itt csak annyit: egyike volt a legélesebb elméjű embereknek, akivel valaha is találkoztam.
S így kezdtem az előadásokat 1948 őszén a Közgazdasági Egyetemen, ahonnan 1992 nyarán mentem nyugdíjba (s azóta is be-be járogatok).
A „bokszkesztyűs" fiatal férfi látogatásának emléke pedig mindmáig elevenen él bennem.
Az indulás nehéz volt. Hétről-hétre kidolgozni az anyagot, megtartani az előadást, a kora középkori gazdaságtörténettel kezdve. Az előadásokon többek között a középkori magyarországi pénzverés és pénzforgalom is szóba került. Akkoriban minden évben új pénzt bocsátottak ki és a pénz beváltása mindig legalább egyharmaddal alacsonyabb szinten történt. A különbség volt a kamara haszna. Az új pénz, amikor kibocsátották, teljes értékű volt. Mivel tudott volt, hogy értéke egy év alatt legalább egyharmaddal csökken, kibocsátás után a pénz elkezdte értékvesztését és a végén, amikor beváltották az új pénzt, az egyharmaddal alacsonyabb értékű volt. Mondtam is Nagy Tamásnak, hogy minden előadás után úgy érzem magamat mint egy új pénz, a hét folyamán állandó értékvesztésnek, izgalomnak vagyok kitéve, hogy vajon a következő alkalommal is menni fog-e. Ő jó hasonlatnak tartotta ezt, ő is így érezte magát.
Az előadásokon minden alkalommal ott volt az egész tanszék. Egyesek furcsának tartották, hogy egy egész sleppel vonulok be. Ennek az volt a nyitja, hogy előadás után tanszéki értekezletet tartottunk és megbeszéltük az előadást. A tanszék tagjai, közöttük Berend T. Iván, Ránki György és Szuhay Miklós, meg külső szeminárium vezetők voltak ott és elmondták észrevételeiket, kérdéseiket, válaszaikat. Voltaképpen ez egy nagyon jó módszernek bizonyult, így évtizedek távlatából is ajánlani tudnám.
Jegyzeteket is kellett csinálni és a jegyzet készítés különösen sűrített programban történt. Szemben a Szerb utcai épülettel volt egy jegyzetsokszorosító, ahol nagyon csinos hölgy dolgozott. Neki adtuk át a szöveget leírni. A határidők úgy sürgettek hogy gyakran én mentem át hozzá és diktáltam neki. Szeretném hangsúlyozni, kizárólag azért, hogy időben készüljön el a jegyzet. Ez a sürgős tempó problémákat jelentett, sajtóhibákat, amelyeket nem javítottak ki. Így történt, hogy egy kollokviumnál, amikor megkérdeztem a kedves hallgatót, hogy mik voltak a középkori Magyarország legfontosabb behozatali cikkei, akkor mondta, hogy textiláruk, kések és levantai csikkek. Micsoda kérem? Hát levantai csikkek, így van a jegyzetben.
Szóval ezeket az első időket különböző kedves epizódok is fűszerezték. Aztán eljutottunk odáig, hogy az a megtiszteltetés ért, Háy Lászlótól átvehettem az egyetem rektori tisztét. Ez 1963 nyarán volt. Háy László egyik nap telefonál nekem, mikor tudnám őt felkeresni a rektori teendők átvétele céljából. Tessék mondani egy időpontot. Találkoztunk és akkor azt mondta, most átadnám a rektori teendőket, de mielőtt átadná, megengedem-e, hogy ő két tanácsot adjon. Természetesen, nagyon nagy örömmel és köszönettel fogom fogadni. Az egyik tanács: – Önnek nagyon sok emberrel lesz dolga, borzasztó sokan keresik majd fel, és gyakran lesz, hogy valaki olyan bosszantó dolgokat mond, amit nagyon nehéz lehet kiállni. Akkor tessék mindig arra gondolni, hogy ő pukkadjon meg. Ez volt az első nagyon bölcs tanácsa. A másik az, hogy nem csak sok emberrel lesz dolgom, hanem nagyon-nagyon sokat kell izgulni. – Nézze, mutatott az asztalára, ezen akták közül legalább 50 % teljesen érdektelennek bizonyul. Legalább 30-40 %-a önmagától elintéződik, úgy 10-15 % irattal kell foglalkozni. Tetszik tudni mi a baj? Az, hogy nem lehet tudni, hogy melyik az a 10-15 %. Ezért mégis arra kell kérnem, hogy minden aktával foglalkozzon. Megköszöntem. – A legjobbakat kívánom önnek a rektori tiszt ellátásához. – És az átadás? Egyes ügyek ott vannak a páncélszekrényben, a többiek ott vannak a Gergely Pistánál*, tekintse úgy, hogy átadtam. Együtt mentünk le, én fel akartam segíteni kabátját. Oh köszönöm, Pach elvtárs, egyedül is nehezen megy. Ezt azóta is gyakran idézem.
Persze a rektorság alatt tartottam az előadásokat és akkor elég jó formában is voltam. Az előadások módja akkor az volt, hogy én az I-es előadóban sétáltam, közben beszéltem. Egészen a pódium végéig mentem, az oldallépcsőig. Utóbb mondták nekem, és talán meg is írták a Közgazdászban, hogy akkor arra tippeltek, mikor esem le ott a végén. Amikor én a Rákóczi szabadságharc gazdaságpolitikájáról beszéltem, akkor azon folyt a tippelés, hogy megérem-e a Szatmári békét. Aztán szép előadás élményem volt az I-es előadóban. aminek üvegtetején voltak némi folytonossági hiányok. Egyszer egy lukon keresztül egy galamb repült be a terembe és akkor nemes párharc bontakozott ki a galamb között és köztem, hogy ő fogja-e lekötni az érdeklődést vagy én. Kétségtelen, hogy az első 5-10 percben vereséget szenvedtem. De aztán nagyon ambicionáltam, hogy leküzdjem a galambot, vagy a galamb kifáradt, de a végén ez az előadás is szabályos körülmények között zajlott le.
A reformhullámok egymást követték az egyetemen, ami néha már kihozott a sodromból. Az volt a véleményem, persze nagyon fontosak a reformok, a tantervi reform, a szerkezeti reform, de végül is a legfontosabb az, hogy milyen előadások hangzanak el, milyen jegyzetek és könyvek készülnek. A rektorságom idején talán négy dolgot próbáltam szorgalmazni, némi sikerrel. Az egyik a nyelvoktatás kiszélesítése, ez azt hiszem ment is. A másik a matematika oktatás fejlesztése és a számítástechnika kezdetei. Akkor hozták az első számítógépet, az Ural-2-t, amelyik az épület földszintjén igen sok szobát foglalt el. Krekó Béla lett a Számítóközpont igazgatója. Ma, ha egy ilyen Ural-2-re visszagondolunk, ez is egy anekdota. Dehát ez volt a lehetőség és ez volt a kezdet. A harmadik pedig az, hogy szorgalmaztam: az egyetemi tanácsülésen és kari üléseken jegyzeteket vagy tankönyveket vitassanak meg. Egy-két ilyen jegyzet- és tankönyvvitát tartottak, de ez csak igen szerény kezdet volt. Egyébiránt a mai időkre vonatkozólag sem lehet teljes mértékben elejteni ezt a gondolatot. Végül úgy gondolom, a szakszemináriumok meghonosítása sem volt haszontalan.
Egyszer, valamilyen ünnepélyen felkeresett bennünket Illés Béla és akkor módom volt vele egy olyan beszélgetésre, amit 1954-ben Moszkvában kezdtünk el. Ez év őszén két hónapot töltöttem Moszkvában, mint a Történettudományi Intézet igazgatóhelyettese. Ez egyik ilyen kérdés volt 1848-49-el foglalkozó kollégáim részéről, hogy tudjak meg részleteket Guszev kapitányról. Moszkvában beszéltem Nyifantovval, aki egy kétkötetes könyvet írt „Oroszország 1848-49-ben" címmel, amelyben mindent az égvilágon, ami orosz vonatkozása volt a magyar szabadságharcnak, összegyűjtött. Amikor találkoztunk, az első kérdése az volt, mondjon nekem valamit Guszevről, mert az önök Illése írt erről a Guszevről. Azután úgy adódott, hogy Moszkvában találkoztam Illéssel a nagykövetségen. – De jó, hogy találkozunk, tessék már beszélni erről a Guszevről. – Hát igen, az egy nagyszerű katona volt. – Na és hol lehet róla többet megtudni? – A minszki Katonai Levéltárban. Mondom, igen, de Nyifantov professzor több hónapig kutatott a minszki Katonai Levéltárban és nem talált róla semmit. – Igen, mert a minszki Katonai Levéltár a háború alatt leégett. Igen, mondom, de a professzor 1937-ben kutatott, amikor az épület még tökéletesen ép volt. Ja, mondja Illés, akkor elmondom önnek, de nagyon meg fog vetni mint történész, mert tudom, hogy ennél nagyobb bűn, vagy vétek egy történész szemében nincs. Én bizony elemeltem a levéltárból az aktát. Mondom, Illés elvtárs, ne moralizáljunk, a lényeg, hogy meg van az akta. Ezzel megszakadt a beszélgetés, mert éppen jött a nagykövet, Münnich Ferenc. Ez a beszélgetés folytatódott azután az egyetemen nálunk Illés Bélával. Örömmel üdvözöltük egymást. – Hát térjünk csak vissza az aktára. El tetszett emelni azt. Most se moralizáljunk ezen Akkor ez meg van, ez a lényeg. – Kérem, amikor 1944-45-ben hazajöttem Magyarországra, azt rögtön átadtam Vorosilov elvtársnak, a szövetséges ellenőrző bizottság magyarországi elnökének. Forduljon hozzá, bármikor megkaphatja. Nem kell mondanom, hogy nem tudtam Vorosilovhoz fordulni, de nem is lett volna miért.
Az 1960-70-es években az előadások egyik fontos témája volt az a bizonyos második jobbágyság, amit pontosabban második Leibeigenschaft-nak kell mondani, mert a jobbágyság szó nem kifejező, sőt ebben a vonatkozásban egyenesen megtévesztő is. A magyar és az európai gazdaságtörténetet iparkodtam a 60-as évektől kezdve a felzárkózás és elkanyarodás kettőségében bemutatni, a középkori XV. század végéig tartó felzárkózás Nyugat-Európához, elkanyarodás a XVI., XVII. században éppen ezzel a második Leibeigenschaft-tal kapcsolatban, aztán az újabb felzárkózási kísérletek, kisebb-nagyobb elkanyarodások. Úgy, hogy előfordult nem egyszer, hogy találkoztam volt tanítványaimmal, akik azt kérdezték: no tanár úr, mi a helyzet most, felzárkózunk, vagy elkanyarodunk? Ha én azt tudnám!
Az előadásaim 1948 októberében kezdődtek meg és 1992. szeptemberében mentem nyugdíjba, azóta nem adok elő. Egészében véve roppant jó érzésekkel tekintek vissza egyetemi időszakomra, jó időszak volt.
