Tizenhat és fél év múlva – tehát hozzávetőlegesen 1989 őszén – igen megszokott dolgok történnek majd az egyetemen. Bágyadt vigyorú hallgatók ülnek az audiovizuális istencsudájában, miközben egy hatalmas izé készülék a legújabb slágerelőadásokat sugározza. A monoton dallamok illusztrációjaként színes ipari tv-adásban gyakorló szakembereket láthatnak, akik a levegő összetételét kutatva éppen azon elmélkednek, hogy mit tanultak az egyetemen.
A technika legújabb vívmányaként számontartott, alvásra és apró fűtőgépecskék által közvetített légyottokra egyaránt alkalmas teremben csukott szemmel is jól látható tábla hirdeti, hogy: Koncentrált osztály, belépés csak ételhordóval! Tudniillik nem érdemes hazaszaladgálni, ha már az ember úgyis itt van, hiszen néhány naplemente és máris egyetemi végzettséggel távozhat e különösen hétköznapi stúdióból a felsőfokú műveltségre éhes szubjektum. Egy-két fülhallgató, kazetta és lélekretörő képi megelevenítés az egész!
Így például abszolút nem meglepő, hogy az egyik képletmagnó mellett történetünk pillanatában kegyetlenül röhög egy tudományos elmélyültségű hallgató. Történetesen az analízis rejtelmei című, önmagában is lebilincselő kazettát emelte le a polcról, és mialatt ezt hallgatja, egy önműködő tesztlapon már meg is bukott e tárgyból. Hiába, gyorsaság kérdése az egész!
Az oktatástechnika szellemessége folytán itt mindenki azt az előadást hallgathatja le, amely neki tetszik. Vagy nem. A szeminárium órákat játékos türelem-kaleidoszkópok helyettesítik. Mivelhogy az ezernyi gépből kiáradó információözönt mindenki úgy rázza össze a fejében, ahogy kedve tartja. Ezért a teremben ülő hallgatók gyakorta rázzák a fejüket. Különös tekintettel a legújabb kutatási eredményekre.
Az idegen nyelveket egy igen jópofa találmány veri a fejekbe. Többszóval, laikusok által hajszárítónak vélt búrák darálják a teltkarcsú szótárakat a tanulmányi évek közti ötperces szünetekben a nyelvigényes szakok automatizált tananyaga között tébláboló hallgatók kobakjába. Sportolásra az ügyes gépek kezelése ad módot. A vizsgákat pedig önkiszolgáló rendszerben bonyolítják le.
Mindenki kap egy tesztlapot, amelyre egy csillogó-villogó gépben összemixeli a feleletet, majd bedugja a terem végében ásítozó osztályozógép szájába. Ami a gép hátulján kijön, az az osztályzat. És ezzel azonmód neki lehet vágni a következő félévnek.
Reklámfilm a gyakorlatról, képletmagnó, előadáskazetta, fejrázás, daráló bura, mixelés, vakaródzás, tesztlap, kipottyant osztályzat, komplex fejfájás – és egykettőre vége az egésznek.
A hallgató fogja magát és elkezd rohanni. Megteheti. Hiszen megkapja a diplomáját, s majd négy éve van arra, hogy butaságokra szentelje az idejét, mint udvarlás, beszélgetés, újságolvasás, szunyókálás, keresztrejtvényfejtés, kikapcsolódás, bekapcsolódás, firkálás, viccmesélés, bámészkodás és kérdezősködés. De talán még az ijesztő álma elfelejtésére is marad ideje! Azután elmegy dolgozni.
Hát nem okos dolog ez az oktatástechnika?!
A technika legújabb vívmányaként számontartott, alvásra és apró fűtőgépecskék által közvetített légyottokra egyaránt alkalmas teremben csukott szemmel is jól látható tábla hirdeti, hogy: Koncentrált osztály, belépés csak ételhordóval! Tudniillik nem érdemes hazaszaladgálni, ha már az ember úgyis itt van, hiszen néhány naplemente és máris egyetemi végzettséggel távozhat e különösen hétköznapi stúdióból a felsőfokú műveltségre éhes szubjektum. Egy-két fülhallgató, kazetta és lélekretörő képi megelevenítés az egész!
Így például abszolút nem meglepő, hogy az egyik képletmagnó mellett történetünk pillanatában kegyetlenül röhög egy tudományos elmélyültségű hallgató. Történetesen az analízis rejtelmei című, önmagában is lebilincselő kazettát emelte le a polcról, és mialatt ezt hallgatja, egy önműködő tesztlapon már meg is bukott e tárgyból. Hiába, gyorsaság kérdése az egész!
Az oktatástechnika szellemessége folytán itt mindenki azt az előadást hallgathatja le, amely neki tetszik. Vagy nem. A szeminárium órákat játékos türelem-kaleidoszkópok helyettesítik. Mivelhogy az ezernyi gépből kiáradó információözönt mindenki úgy rázza össze a fejében, ahogy kedve tartja. Ezért a teremben ülő hallgatók gyakorta rázzák a fejüket. Különös tekintettel a legújabb kutatási eredményekre.
Az idegen nyelveket egy igen jópofa találmány veri a fejekbe. Többszóval, laikusok által hajszárítónak vélt búrák darálják a teltkarcsú szótárakat a tanulmányi évek közti ötperces szünetekben a nyelvigényes szakok automatizált tananyaga között tébláboló hallgatók kobakjába. Sportolásra az ügyes gépek kezelése ad módot. A vizsgákat pedig önkiszolgáló rendszerben bonyolítják le.
Mindenki kap egy tesztlapot, amelyre egy csillogó-villogó gépben összemixeli a feleletet, majd bedugja a terem végében ásítozó osztályozógép szájába. Ami a gép hátulján kijön, az az osztályzat. És ezzel azonmód neki lehet vágni a következő félévnek.
Reklámfilm a gyakorlatról, képletmagnó, előadáskazetta, fejrázás, daráló bura, mixelés, vakaródzás, tesztlap, kipottyant osztályzat, komplex fejfájás – és egykettőre vége az egésznek.
A hallgató fogja magát és elkezd rohanni. Megteheti. Hiszen megkapja a diplomáját, s majd négy éve van arra, hogy butaságokra szentelje az idejét, mint udvarlás, beszélgetés, újságolvasás, szunyókálás, keresztrejtvényfejtés, kikapcsolódás, bekapcsolódás, firkálás, viccmesélés, bámészkodás és kérdezősködés. De talán még az ijesztő álma elfelejtésére is marad ideje! Azután elmegy dolgozni.
Hát nem okos dolog ez az oktatástechnika?!
