VEZÉRCIKK
Híradónk utolsó számaiban* , melyek oly nagyon magukon viselték már a fájdalmas elmúlás keserű vonásait, mindent kifiguráztunk, kivéve a vezércikket, hallgatólag mondván, hogy az szent.
Dehogy szent az, kérem, nem szentek írták azt sem, hanem szerkesztőségünk illusztris tagjai, melynek következtében ők (ti. a vezércikkek) kb. a következőképpen festettek:
Mexikói tokány volt ebédre egyetemünkön.
Dicső nap virradt ma tíz esztendős Egyetemünk tíznél több esztendős, a nemzetgyilkos II. Világháború során, az ellenforradalmi Horthy-rezsim áruló politikája következtében lebombázott, de aztán sikerrel újjáépített épületére. Az öreg, szürke falak szinte mosolyogni látszottak, mikor tegnap értesültek a nagyszerű hírről, s íme, ma még a nap is kisütött, hogy a páratlan eseményt teljes fénnyel ünnepelhesse Universitásunk Tanári Testülete, hallgatósága és szakszervezeti dolgozói.
Mert hibát követne el az, aki e nap jelentőségét elszigetelten vizsgálná és tekintené. Hibát, mert a történelem egy n agy és dialektikus folyamat, mely végső soron beláthatatlan magasságokba vezet, s ott a fejlődés számunkra el sem is képzelhető magas fokán a felhők fényességében vész el.
Ilyen út áll az emberiség előtt, ilyen az az eseménysor, melynek kicsi, de nem lényegtelen része az Egyetemünkön ma végbement esemény.
De nem szabad átessünk a teve másik oldalára sem! Ha megnéztük a múltat és a jövőt, bele kell helyezni a mai nap történését a jelenbe is, hogy igazán objektív képet kapjunk. Ma már semmi sem elszigetelt. Úgy függ össze mindennel, mint egy darab madzagnak a két vége önmagukkal, s keservesen csalódik az, aki, mint Ady mondja, „kihull a mából" (annak ugyanis jaj)! Ma, amikor De Gaulle véres orgiákat ül a francia haladó erők megfélemlített, s sajnos a polgári pártok árulása következtében szétforgácsolt csoportjai fölött, ma, amikor Franco felemeltette úgyis magas reprezentációs alapját, s a szegény spanyol hidalgó már mindennapi gitárra valóját sem tudja megkeresni, ma, amikor az Észak-amerikai Egyesült Államok világuralmi aspirációi keretében újabb háborús tűzfészkeket rakna, ha merne; ma, amikor másfelől leomlanak a háremek falai, az arab leszáll tevéjéről, s feleségét ülteti rá, hogy záros határidőn belül motorbiciklivel cserélje ki azt, ma, amikor immáron nem is kétséges, hogy ki kit győz le a békés és hideg, de bármely pillanatban – Vigyázz, világ! – oly könnyen meleggé és békétlenné válható harcban, ma, Elvtársaim, nem mindegy az, hol, mikor, továbbá miért, milyen segédeszközökkel, s kinek az érdekében történt, ami történt Egyetemünkön; ma nem mindegy; tudjuk-e azt kellőképpen és a Szerkesztőség szája íze szerint értékelni. Mert ki tudná elsorolni az Egyetem tanulmányi és kulturális, fővárosunk köztisztasági, az ország külpolitikai, valamint népgazdaságunk általános helyzetére való, s a jövőre nézvést is nagy perspektívákkal kecsegtető hatását annak, hogy ma, itt az Egyetemen, lent a menzán, mexikói tokány volt ebédre.
Elvtársak! Közgazdászok! Örökké emlékezzetek a mai napra! Örökké! Mert e naptól számíthatjuk annak a hatalmas tömegmozgalomnak a kezdetét, mely ma, jóllehet, még csak kis csíra, hamarosan az egész eget elborítja jótékony hullámaival, s melynek végsõ eredménye, reméljük, a mexikói tokány végleges eltörlése, a történelem lomtárába való vetése lesz.
Úgy legyen! Ámen!
Utóirat: A cím és az utolsó mondatban szereplő „Mexikói tokány" bármely aktuális egyetemi esemény megjelölésével behelyettesíthető.
Vezércikkről lévén szó.
Híradónk utolsó számaiban* , melyek oly nagyon magukon viselték már a fájdalmas elmúlás keserű vonásait, mindent kifiguráztunk, kivéve a vezércikket, hallgatólag mondván, hogy az szent.
Dehogy szent az, kérem, nem szentek írták azt sem, hanem szerkesztőségünk illusztris tagjai, melynek következtében ők (ti. a vezércikkek) kb. a következőképpen festettek:
Mexikói tokány volt ebédre egyetemünkön.
Dicső nap virradt ma tíz esztendős Egyetemünk tíznél több esztendős, a nemzetgyilkos II. Világháború során, az ellenforradalmi Horthy-rezsim áruló politikája következtében lebombázott, de aztán sikerrel újjáépített épületére. Az öreg, szürke falak szinte mosolyogni látszottak, mikor tegnap értesültek a nagyszerű hírről, s íme, ma még a nap is kisütött, hogy a páratlan eseményt teljes fénnyel ünnepelhesse Universitásunk Tanári Testülete, hallgatósága és szakszervezeti dolgozói.
Mert hibát követne el az, aki e nap jelentőségét elszigetelten vizsgálná és tekintené. Hibát, mert a történelem egy n agy és dialektikus folyamat, mely végső soron beláthatatlan magasságokba vezet, s ott a fejlődés számunkra el sem is képzelhető magas fokán a felhők fényességében vész el.
Ilyen út áll az emberiség előtt, ilyen az az eseménysor, melynek kicsi, de nem lényegtelen része az Egyetemünkön ma végbement esemény.
De nem szabad átessünk a teve másik oldalára sem! Ha megnéztük a múltat és a jövőt, bele kell helyezni a mai nap történését a jelenbe is, hogy igazán objektív képet kapjunk. Ma már semmi sem elszigetelt. Úgy függ össze mindennel, mint egy darab madzagnak a két vége önmagukkal, s keservesen csalódik az, aki, mint Ady mondja, „kihull a mából" (annak ugyanis jaj)! Ma, amikor De Gaulle véres orgiákat ül a francia haladó erők megfélemlített, s sajnos a polgári pártok árulása következtében szétforgácsolt csoportjai fölött, ma, amikor Franco felemeltette úgyis magas reprezentációs alapját, s a szegény spanyol hidalgó már mindennapi gitárra valóját sem tudja megkeresni, ma, amikor az Észak-amerikai Egyesült Államok világuralmi aspirációi keretében újabb háborús tűzfészkeket rakna, ha merne; ma, amikor másfelől leomlanak a háremek falai, az arab leszáll tevéjéről, s feleségét ülteti rá, hogy záros határidőn belül motorbiciklivel cserélje ki azt, ma, amikor immáron nem is kétséges, hogy ki kit győz le a békés és hideg, de bármely pillanatban – Vigyázz, világ! – oly könnyen meleggé és békétlenné válható harcban, ma, Elvtársaim, nem mindegy az, hol, mikor, továbbá miért, milyen segédeszközökkel, s kinek az érdekében történt, ami történt Egyetemünkön; ma nem mindegy; tudjuk-e azt kellőképpen és a Szerkesztőség szája íze szerint értékelni. Mert ki tudná elsorolni az Egyetem tanulmányi és kulturális, fővárosunk köztisztasági, az ország külpolitikai, valamint népgazdaságunk általános helyzetére való, s a jövőre nézvést is nagy perspektívákkal kecsegtető hatását annak, hogy ma, itt az Egyetemen, lent a menzán, mexikói tokány volt ebédre.
Elvtársak! Közgazdászok! Örökké emlékezzetek a mai napra! Örökké! Mert e naptól számíthatjuk annak a hatalmas tömegmozgalomnak a kezdetét, mely ma, jóllehet, még csak kis csíra, hamarosan az egész eget elborítja jótékony hullámaival, s melynek végsõ eredménye, reméljük, a mexikói tokány végleges eltörlése, a történelem lomtárába való vetése lesz.
Úgy legyen! Ámen!
Utóirat: A cím és az utolsó mondatban szereplő „Mexikói tokány" bármely aktuális egyetemi esemény megjelölésével behelyettesíthető.
Vezércikkről lévén szó.