Hol volt, hol nem volt, a Calvin téren is túl, de még a Szabadság-hídon innen, élt egyszer egy közgazdász. Kicsiny, szalmatetős diákszállóban lakott, amelyben langyos víz is csak hetenként kétszer volt, és olyan szűkösen tengette életét, hogy még a Dékáni Hivatalnak is megesett rajta a szíve és havonta egyszer ingyen ebédet osztott neki. Teltek, múltak az évek és a szegény, de szorgalmas közgazdász befejezte az egyetemet. Elindult hát szerencsét próbálni. Tarisznyájába tette kitűnő diplomáját, és három, a menzáról származó hamuban sült pogácsát, és útnak indult. Nem messze jutott (vidékre ugyanis semmiképpen nem akart menni), amikor egy hatalmas kapu állta útját, amelyre az volt ráírva nagy nyomtatott betűkkel: Hecsedli-impex. Nem rémült meg, hanem dörömbölni kezdett. És lám, csodák csodája, kitárult a nagykapu, mögötte azonban egy hétfejű és hétnyelvű sárkány állt, portásnak álcázva. Amikor meglátta a szegény vándort, tüzes alkoholgőzt lehelve rárohant és ki akarta dobni a kapun. Hősünk azonban halálmegvető bátorsággal előrántotta diplomáját, és szempillantás alatt lemetszette vele a sárkány mind a hét nyelvét, majd a gyors sikertől megrészegülve, az épület belseje felé indult. Sorra nyitott be a szobákba, ahol furcsa látvány tárult a szeme elé. A vállalatnál mindenki aludt. Írógépre hajolva aludt Icuka, a csinos gépírónő, a másik szobában Sáfrány kartárs, a munkaügyis Kónya elvtárs, a diszpécser és még sokan.
A folyosó végén egy piciny kis ajtó állt, hét lakattal lezárva, s rajta a felírás: Igazgató. Egy életem, egy halálom – gondolta –, ha már idáig eljutottam, bemegyek, megfeszítette az egyetemi tornaóráktól kiszélesedett vállát, s betörte az ajtót. Első pillantásra Csipke József (népszerű nevén Csipke Józsika) elvtársra, a vállalat igazgatójára esett, aki fotelszerű trónszékébe süllyedve, mélyen aludt. Feje fölött a falon egy táblát pillantott meg az ifjú hős, amelyen a következő felirat díszlett: „Hecsedli-impex Export-Import Vállalat" – s alatta kisebb betűkkel „Elvarázsolva: 1962. augusztus 12-én".
A szegény, de szorgalmas közgazdász, akinek agyát az egyetemi évek borotvaélesre csiszolták, azonnal rájött, hogy ez a varázslat csak egy, a személyi kultusz idejéből ittfelejtett gonosz boszorka műve lehet. Haladéktalanul a varázslat felszámolásához látott. Először Icukát csókolta meg, aki abban a szempillantásban felébredt mély, delejes álmából. Első szava ez volt: „Mi az, már vége a munkaidőnek?"
A többi dolgozót már együtt puszilták végig, nemek szerinti megosztásban.
Végül Csipke igazgató elvtársra is sor került, aki felnyitva szemét, megjegyezte: „De soká aludtam!" – „Aludtál volna bizony száz évet is, ha én nem jövök" – mondta a szegény, de szorgalmas közgazdász és azon nyomban elmesélte, hogyan győzte le a gonosz varázslatot.
Még aznap este nagy vállalati bulit csaptak, ahol az örömünnep fénypontjaként az igazgató elvtárs hősünknek ajándékozta fele vállalatát, és egyetlen gépírónőjét Icukát, s még máig is élnek, ha nem jön közbe semmi.
A folyosó végén egy piciny kis ajtó állt, hét lakattal lezárva, s rajta a felírás: Igazgató. Egy életem, egy halálom – gondolta –, ha már idáig eljutottam, bemegyek, megfeszítette az egyetemi tornaóráktól kiszélesedett vállát, s betörte az ajtót. Első pillantásra Csipke József (népszerű nevén Csipke Józsika) elvtársra, a vállalat igazgatójára esett, aki fotelszerű trónszékébe süllyedve, mélyen aludt. Feje fölött a falon egy táblát pillantott meg az ifjú hős, amelyen a következő felirat díszlett: „Hecsedli-impex Export-Import Vállalat" – s alatta kisebb betűkkel „Elvarázsolva: 1962. augusztus 12-én".
A szegény, de szorgalmas közgazdász, akinek agyát az egyetemi évek borotvaélesre csiszolták, azonnal rájött, hogy ez a varázslat csak egy, a személyi kultusz idejéből ittfelejtett gonosz boszorka műve lehet. Haladéktalanul a varázslat felszámolásához látott. Először Icukát csókolta meg, aki abban a szempillantásban felébredt mély, delejes álmából. Első szava ez volt: „Mi az, már vége a munkaidőnek?"
A többi dolgozót már együtt puszilták végig, nemek szerinti megosztásban.
Végül Csipke igazgató elvtársra is sor került, aki felnyitva szemét, megjegyezte: „De soká aludtam!" – „Aludtál volna bizony száz évet is, ha én nem jövök" – mondta a szegény, de szorgalmas közgazdász és azon nyomban elmesélte, hogyan győzte le a gonosz varázslatot.
Még aznap este nagy vállalati bulit csaptak, ahol az örömünnep fénypontjaként az igazgató elvtárs hősünknek ajándékozta fele vállalatát, és egyetlen gépírónőjét Icukát, s még máig is élnek, ha nem jön közbe semmi.