Az emberiség két nagy csoportba osztható: jó alvókra és rossz alvókra. Az előbbiek az olvasók, az utóbbiak az írók. Valaha az előbbiek voltak túlsúlyban, így viszonylag kevés papír fogyott. Ez volt az aranykor. A növekedés üteme azonban meggyorsult. Egyre kevesebben aludtak és egyre többen ragadták meg a pennát. Azután korszerűbb módszerek alakultak ki. Létrejött az altató és az írógép. Egyesek az előbbit az utóbbin állították elő. Konfliktusok keletkeztek. Az álmatlanok még több írásban, az álmosak még több alvásban kerestek kiutat. Egyik törekvés sem vezetett sikerre. Az álmatlanok megszervezték a házi sokszorosítást, az alvásra vágyók pedig az ügyeletes jegyzetelő rendszerét az előadásokon. A fák egyre kevésbé nőttek az égig. Kivágták őket. Több lett a papír. Négyről nyolcra nőtt az oldalszám. Fejlődött a nyomdatechnika. Már nemcsak felismerhetetlen férfiarcokat, hanem fürdőruhás lányokat is tudtak nyomni. Fokozódott a kereslet. Eszes, bajuszos fotóriporterek, újságírók és újságolvasók iránt. Az utóbbiak szaporodási üteme nem egyensúlyi. A demográfiai robbanás nagy pusztításokat okozott közöttük. Újabb konfliktus. Vagy robbantunk vagy olvasunk. Dialektikus megoldás születik. Ez ugyan nem tud olvasni, de helyes módszer alkalmazására utal. Viták indulnak és önvallomások. Nő az olvasók száma – a vitatkozókkal és a vallomást tevőkkel. Meg a rokonokkal. Emelkedik a nívó. Győz a népi bölcsesség: könnyebb a hazug embert utolérni, mint a sánta kutyát. Ez az utolérési effektus. Mindenki csak az igazat írja. Több író inkább altatót szed. Néha jobb egy művi álom, mint egy spontán mű.
