Egy kicsit meghatódik az ember, amikor ezeket az anekdotákat előszedi az emlékezetéből, mert olyan, mintha a temetőben járnék. Akikről szó van, azoknak már nagy része nem él közöttünk, dehát a történetek érdekesek.
Markos Gyuri bácsi, aki gazdaságföldrajzot tanított, világlátott és rendkívül intelligens, jó megfigyelő ember volt. Nagyon szerettük, mert amit elmondott, annak ugyan sok köze a gazdaságföldrajzhoz nem volt, de rengeteget lehetett tanulni belőle. Majdnem olyan volt ez a két félév, amit vele együtt csináltunk, mintha egy világkörüli utazást éltünk volna végig. Az volt a szokás, hogy előadás közben le lehetett küldeni hozzá cédulákat, ő sebtében elolvasta és ha lehetett, beleszőtte az előadásba a választ. Akkoriban az egyetemnek ez a szép új épülete nem volt még kész, akkor építették. Az egyetem épülete a Szerb utcában volt, de a nagy évfolyamok miatt kölcsönkértük a Jogi Kar két nagy előadó termét. Rendkívül meredeken lejtettek. A végén, valahol az alvilágban volt egy katedra és Markos Gyuri bácsi ott állt a katedra mellett, az ott lévő székre rátette a fél lábát és így, ilyen fesztelenül társalgott velünk. A cédulák mentek le, ő megnézte és válaszolt. Ezek borzasztóan fesztelen idők voltak. A tanárok nagy részével tegeződtünk. Az órákon a tantermekben nem volt tilos a dohányzás. egyik évfolyamtársam kotorászik a zsebében és csak egy üres Kossuthos zacskót talál. Előtte ül a jó barátja, cédulát firkant neki, „öregem, adj egy cigit". Odatette, az meg el sem olvasta, mi van rajta, adta tovább. A cédula kiérkezett a katedrához. Markos kezébe fogja, néz, felnéz és felolvassa: „öregem, adj egy cigit". Ki volt az? Szegény fiú reszketve feláll. Jöjjön ki! Reszkető lábakkal kimegy a katedrához, Markos a zsebébe nyúl, kiszedi ezüst cigarettatárcáját, parancsoljon.
Volt egy tanárunk, akinek agrárgazdaságtant kellett volna tanítani. Akkoriban ezek az ágazati gazdaságtanok kialakulatlanok voltak, szegény tanszékeknek fogalmuk nem volt arról, hogy mit kell tanítani. Ennek következtében mondották, ami az eszükbe jutott. Agrárgazdaságtan címén ez az úriember is tulajdonképpen mezőgazdasági technológiát adott elő nekünk, ami elég unalmas volt. előtte két évvel remek előadótól kaptunk mezőgazdasági technológiát, így nem nagyon volt rá szükségünk. Ezen kívül volt egy rossz szokása ennek az embernek. Én nem tudom, hogy honnan tanulta, de úgy viselkedett, mint a múlt században játszódó német filmekben a vidéki egyetemen a professzor. Szóval, mint a Napóleon, a mellényébe becsúsztatta a jobb kezét és a bal kezével gesztikulált. És modoros fordulatokkal adott elő. Az egyik megmaradt bennem. Következőképpen hangzott szó szerint: „mert kedves hallgatóim, ha számba veszem az összes trágyaféleségeket, megállapítható, hogy a fekália a legjobb". Szegény, ha él, ma sem tudja, hogy miért tört ki erre az okos megállapításra a frenetikus röhej az évfolyamon.
Volt aztán olyan előadónk is, aki természeténél fogva, de nagyon jól, didaktikailag nagyon jól elhelyezve tudott szellemeskedni. Most olyan valakiről lesz szó, aki hálistennek még közöttünk van: Bácskai Tamásról. Ő tanársegéd volt abban az időben és pénzügytant adott elő. Olyan renkívül elegáns társaságban, mint például Antos István pénzügyminiszter. Megosztották a tantárgyat és Bácskaira is jutott előadás. A forgóeszköz finanszírozásáról beszélt és éppen azt fejtegette nagy elánnal, hogy egy vállalatnak nem szükséges, hogy az egész forgóeszközállomány saját tulajdona legyen, sokkal jobban jár, ha X százalékát a szükséges forgóeszköznek hitelbe veszi fel. Ez ráadásul a banknak valamelyest ellenőrzési, befolyásolási lehetőséget is biztosít. Tehát a vállalatnak, amikor normán felüli forgóeszköz kell neki, akkor a bankhoz kell fordulnia és meg kell indokolni, hogy miért kell neki stb. (ne felejtsük el, hogy ez még a direktív tervezés időszaka volt). Bácskainak ráadásul volt egy sajátos gesztusa, mert nagyon vehemesen gesztikulálva adott elő, ez pedig az volt, hogy jobb kezével hadonászott, ökölben volt a keze és a karját könyökben elég erősen hajlítgatta. Miközben ezt csinálta, azt mondta, hogy például a Keravill odamegy a Nemzeti Bankhoz, kér tőle forgóeszköz többlethitelt. Az meg végiggondolja, hogy szükséges-e és a végén azt feleli neki – és közben hajlítgatta ökölbe szorított kezét –, hogy ezt neked te Keravill, ezt neked te Keravill... nem adom meg, de már ez a fél mondat nem hallatszott a teremben, mert a társaság kórusban röhögött.
Amikor egyetemista voltam, az volt a szokás, hogy bennünket minden nyáron elkaptak egy-egy hónapra és elvittek katonának. Az egyik ilyen alkalommal összegyűjtöttek bennünket valahol a fenyőerdő aljában és egy szerencsétlen kis egészségügyis alhadnagy jött nekünk előadást tartani. Esküszöm, fogalma sem volt arról, hogy mit beszél, csak mint egy papagáj mondta, hogy a zimperialisták Koerában szétosztották a szréfákat, erre kitört a röhögés, dühösen rámordult az egyikre, maga röhögött, álljon föl. Mi a maga foglalkozása civilben? Épp akkor végeztünk és a gyereket valamelyik vállalathoz helyezték tervosztályra vagy pénzügyi osztályra. Azt mondja, előadó vagyok. Na és magának jól esik, ha beleröhögnek az előadásába?
Másik katonatörténet. Ezek a bennünket egrecéroztató tisztek általában 6 elemit végzett parasztgyerekek voltak és néhány hónapos gyorstalpalóval kerültek a hadsereghez. akkoriban – úgy 53 táján – kezdték őket rászorítani, hogy levelező tagozaton végezzék el a középiskolát és érettségizzenek le. Úgy, hogy amikor befejezték a velünk való foglalkozást, rohantak a sátraikba és fél éjszaka bújták a magyar irodalmat, a történelmet, fizikát, a matematikát és így tovább. Tulajdonképpen ez foglalta el az életük és figyelmük nagy részét. Akkor velünk már kevésbé szórakoztak, de kisebbrendűségi érzéseik voltak amiatt, hogy diplomás, egyetemet végzett emberekkel kell bánniuk. Mi ezt persze megéreztük, egy kicsit lazábban vettük a dolgokat. Ezek nem nagyon mertek már gorombáskodni velünk, ez már 53 őszén volt, a legkeményebb idők után. Ezért inkább könyörgőre fogták a hangjukat. Hát az egyik ilyen könyörgést megjegyeztem: miért nem csinálják rendesen, miért fegyelmezetlenek, hát maguk egyetemisták, maguk intelligens emberek, talán még olyan is van maguk között, aki érettségizett!
A következő történet Erdős Péterről szól, akit én végtelenül tiszteltem és szerettem. Elmélettörténetet adott le nekünk, a mai nemzedék nagy része már nem nagyon ismeri őt. Arról volt nevezetes, hogy rendkívül nagy általános műveltséggel rendelkezett. A két világháború között nőtt fel, vált tudóssá és egy kicsit a múlt századra emlékeztető stílus jellemezte. Rengeteg idegen kifejezést használt, de teljesen öntudatlanul, nem sznobizmusból, mivel sokat élt külföldön. Brünnben szerzett diplomát és emigrációban élte le élete jó részét. Az ő szakmai nyelve tulajdonképpen nem is a magyar volt. Erdős Péter tartja az előadást és elhangzik az a mondat, hogy Ricardo par excellence a szabad verseny közgazdásza volt. Az egyik szakérettségis gyerek feldugja a kezét, hogy tanár úr mi az, hogy par excellence? Erre Erdős Péter a tenyerébe temeti állát és borzasztó mélyen elgondolkodik. Összehúzza a szemöldökét és néhány perces néma csönd után megszólal: Hát tudod fiam, ez egy olyan kifejezés, amit lényegében nem lehet lefordítani magyarra, egyszerűen nem lehet lefordítani magyarra. Ha nagyon-nagyon erőlködöm és mégis lefordítom, akkor azt jelenti, hogy főleg.
Az egyetemnek volt egy kiváló matematika professzora, Huszár Géza. Mielőtt az egyetemre került volna, valamelyik biztosító társaságnak volt a fő matematikusa. Kiválóan tanított és végtelenül kellemes ember volt.
Előre kell bocsátani, hogy az évfolyamnak több, mint a fele szakérettségizett volt. Közülük sokan nem rendelkeztek azzal a tudással, amivel az egyetemi matematika előadásokat meg lehetett érteni. Mi, akik érettségivel érkeztünk az egyetemre, fejenként 5-6 szakérettségis kollégánkat, évfolyamtársunkat összefogtuk és éjjel-nappal korrepetáltunk velük. Én is többek között. Mire eljutottunk a matematika szigorlatig, addigra ezek a szakérettségis gyerekek átmentek közepesre, meg jóra. Itt hadd jegyezzem meg, hogy nem volt szakérettségis protekció, mert mindenkitől megkövetelték a tudást, tehát aki közepest vagy jót kapott, az közepesre vagy jóra tudta az anyagot. Mire én is az írásbelihez jutottam, az agyam teljesen szét volt volt zilálva. Ettől a rettenetesen sok tölcsérezéstől. Úgy, hogy elégséges írásbelit írtam, az azóta már sajnos ugyancsak elhunyt Zirmann Margitnak. Ezek után megyek be a szóbelire Géza bácsihoz. Hát, fiam, mondja, ez elégséges. Mondom, tudom. Megelégszel vele? Nem, mondom. Na, akkor menj a táblához. Mondott nekem valami példát, egy elég komplikált differenciál egyenlet volt. Felírom, megoldom, azt mondja, közepes. Megelégszel vele, mondom, nem. Na, akkor menj megint a táblához. Elkezd nekem mesélni egy történetet, hogy valaki 40 éves korában bemegy a Biztosító Társasághoz, akkor jön egy hosszú történet, hogy ha 50 éves korában még él, akkor ez lesz, ha 55 korában meghal, akkor az lesz és, hogy mennyi ebből az életjáradék, mennyi ebből az egy összegben kifizetett biztosítás stb., és mindennek a képletét nekem írnom kellett. Ez egy kilóméter hosszú képlet volt. Írtam. Nézi, na fiam, jó. Mondom neki, Géza bácsi, az előbb 5 perc alatt elégségesről közepesre javítottam, aztán 4 perc alatt közepesről jóra. Géza bácsi, ha van még 3 perce... Na fiam eredj a ... Így azután a piros diplomámban összesen 2 db jó volt, a többi jeles, az egyik jó legnagyobb sajnálatomra a matematika szigorlati jegy volt, amit egész életemben sajnálok, mert szerettem volna a Géza bácsit megtisztelni egy jelessel.
Volt az egyetemi éveimnek két sötét féléve. Amikor pedagógiát kellett tanulnom. Amit egyébként én szeretek, meg tisztelek. Nem ezzel volt a baj. A baj az volt, valahonnan az Eötvös Lóránt Egyetemről jött egy professzor, akinek nem emlékszem a nevére, de ha tudnám, akkor se mondanám meg. Ő szegény valami félelmetes tehetséggel altatott el bennünket. Miközben magyarázta azt, hogyan kell az előadásokat érdekfeszítővé tenni. Egyszerűen nem lehetett kibírni. Ha az ember leült és azt mondta, hogy most figyelni fogok, akkor 5 percen belül horkolt. Ezért én a legjobb barátommal felvonultam az I-es előadó legfelső sorába, tehát legtávolabb a katedrától és sakkoztunk. Volt segédanyagunk is, az akkori orosz föderáció közoktatásügyi minisztere írt egy pedagógiai tankönyvet, amit lefordítottak magyarra és azt kellett megtanulni az előadások hallgatása mellett. Hát ha lehet rangsorolni, még unalmasabb volt. Úgy, hogy minden jóindulatunk ellenére sem lehetett kibírni. Azt a pedagógiát úgy szenvedtük végig, hogy tulajdonképpen ezt sem tudtuk, hogy miről van szó. Jó, igen, de valamikor a tavasszal benyögik nekünk, hogy ebből államvizsgázni kell. Úristen! Mit lehet ilyenkor csinálni. Kivettem a könyvtárból Makarenko összes műveit, elolvastam, az nagyon érdekes volt, de hát az nem felkészülés volt vizsgára. Elmentem az államvizsgára úgy, hogy majd csak lesz valami. Kihúzom a tételemet a Bizottság előtt. A Bizottság állott a pedagógiai professzorból meg az Arató Osziból, aki a Politikai Gazdaságtan Tanszéken – ha jól emlékszem – adjunktus volt. Hozzá nagyon meleg baráti viszony fűzött. Kihúzom a tételemet. Ismertesse a burzsoá pedagógiai irányzatokat! Te jó Isten! Azt sem tudtam, hogy vannak ilyenek. Most mit csinálja? Végig vonult előttem az egész scenárió, hogy vége lesz a vizsgának, akkor én szépen veszem a motyómat és itt van a Belgrád rakparton a Masped, odamegyek, munkát vállalok, valószínűleg fogok annyit keresni, mintha elhelyezkednék valahol a tudományos pályán, de hát nem azért tanultam. Na elég, Feri, most nem erről fogsz vizsgázni. Tessék gondolkodni, hogy lehet ebből a bajból kimászni. Előttem a cetli. Ismertesse a burzsoá pedagógiai irányzatokat. A Krisztusát annak a pedagógiának, hát milyen irányzatok lehetnek ottan? Vagy szubjektív idealisták, vagy objektív idealisták, vagy mechanikus materialisták. Más nem lehet, ha már burzsoá. Az anyja mindenit! Akkor elkezdtem töprengeni azon, hogy mi lehet a pedagógiában szubjektív, meg objektív idealista meg mechanikus materialista. És úgy szépen leírogattam magamnak. Egy szerencsém volt, szóval miközben sakkoztam a barátommal, valahogy elért hozzám, elhullámzott hozzám a szöveg és kb. az az effektus jöhetett be, amit a TV-ben szoktak alkalmazni, hogy a film közben egy fél másodperc erejéig bevetítik a reklámot, észre sem veszik, de valami megrögződik belőle. Mi így voltunk a nevekkel, sőt még a hangsúlyok is rögződtek bennünk. Na, akkor én előszedtem és elkezdtem szétosztani ezeket a neveket. Akiket oly megvető gúnyossággal és dühvel kezelt az előadó, azokat szubjektív idealistának tettem. Akiket olyan fagyos tisztelettel emlegetett, azok lettek az objektív idealisták és akiket olyan kicsit lekezelő, kisöcsi alapon említett, azok voltak a mechanikus materialisták. Összeszedtem összes lelkierőmet és ezt előadtam. A pedagógus rezzenéstelen arccal hallgatta végig, kezére támasztott fejjel, a semmiben meredve, az Arató Oszi pedig majdnem összepisilte magát a röhögéstől, rázta a nevetés. Én meg mondtam, mondtam, aztán befejeztem, s mint egy megvert kutya, úgy ódalogtam ki a teremből, hogy na, most lebuktam. Szóval mégiscsak Masped. Hát visszahívtak az eredményhirdetésre és a pedagógus azt olvasta fel, hogy ez jeles. Ha lehetne 6-ost adni, akkor 6-ost adna, mert én olyan végtelen mélyen feldolgoztam az ő általa leadott anyagot, hogy egy olyan szempontból is megvilágítottam az egész problémakört, ami még neki is új volt.
Az egész negyven éves pályámon keresztül akár főállásban, akár mellékállásban, akár hobbiból, de mindig tanítottam egyetemen. Ez az élményem végig kísérte az egész tanári pályafutásomat. Innen származtatom azt a meggyőződésemet, hogy a vizsgák nem túl sokat érnek.
Markos Gyuri bácsi, aki gazdaságföldrajzot tanított, világlátott és rendkívül intelligens, jó megfigyelő ember volt. Nagyon szerettük, mert amit elmondott, annak ugyan sok köze a gazdaságföldrajzhoz nem volt, de rengeteget lehetett tanulni belőle. Majdnem olyan volt ez a két félév, amit vele együtt csináltunk, mintha egy világkörüli utazást éltünk volna végig. Az volt a szokás, hogy előadás közben le lehetett küldeni hozzá cédulákat, ő sebtében elolvasta és ha lehetett, beleszőtte az előadásba a választ. Akkoriban az egyetemnek ez a szép új épülete nem volt még kész, akkor építették. Az egyetem épülete a Szerb utcában volt, de a nagy évfolyamok miatt kölcsönkértük a Jogi Kar két nagy előadó termét. Rendkívül meredeken lejtettek. A végén, valahol az alvilágban volt egy katedra és Markos Gyuri bácsi ott állt a katedra mellett, az ott lévő székre rátette a fél lábát és így, ilyen fesztelenül társalgott velünk. A cédulák mentek le, ő megnézte és válaszolt. Ezek borzasztóan fesztelen idők voltak. A tanárok nagy részével tegeződtünk. Az órákon a tantermekben nem volt tilos a dohányzás. egyik évfolyamtársam kotorászik a zsebében és csak egy üres Kossuthos zacskót talál. Előtte ül a jó barátja, cédulát firkant neki, „öregem, adj egy cigit". Odatette, az meg el sem olvasta, mi van rajta, adta tovább. A cédula kiérkezett a katedrához. Markos kezébe fogja, néz, felnéz és felolvassa: „öregem, adj egy cigit". Ki volt az? Szegény fiú reszketve feláll. Jöjjön ki! Reszkető lábakkal kimegy a katedrához, Markos a zsebébe nyúl, kiszedi ezüst cigarettatárcáját, parancsoljon.
Volt egy tanárunk, akinek agrárgazdaságtant kellett volna tanítani. Akkoriban ezek az ágazati gazdaságtanok kialakulatlanok voltak, szegény tanszékeknek fogalmuk nem volt arról, hogy mit kell tanítani. Ennek következtében mondották, ami az eszükbe jutott. Agrárgazdaságtan címén ez az úriember is tulajdonképpen mezőgazdasági technológiát adott elő nekünk, ami elég unalmas volt. előtte két évvel remek előadótól kaptunk mezőgazdasági technológiát, így nem nagyon volt rá szükségünk. Ezen kívül volt egy rossz szokása ennek az embernek. Én nem tudom, hogy honnan tanulta, de úgy viselkedett, mint a múlt században játszódó német filmekben a vidéki egyetemen a professzor. Szóval, mint a Napóleon, a mellényébe becsúsztatta a jobb kezét és a bal kezével gesztikulált. És modoros fordulatokkal adott elő. Az egyik megmaradt bennem. Következőképpen hangzott szó szerint: „mert kedves hallgatóim, ha számba veszem az összes trágyaféleségeket, megállapítható, hogy a fekália a legjobb". Szegény, ha él, ma sem tudja, hogy miért tört ki erre az okos megállapításra a frenetikus röhej az évfolyamon.
Volt aztán olyan előadónk is, aki természeténél fogva, de nagyon jól, didaktikailag nagyon jól elhelyezve tudott szellemeskedni. Most olyan valakiről lesz szó, aki hálistennek még közöttünk van: Bácskai Tamásról. Ő tanársegéd volt abban az időben és pénzügytant adott elő. Olyan renkívül elegáns társaságban, mint például Antos István pénzügyminiszter. Megosztották a tantárgyat és Bácskaira is jutott előadás. A forgóeszköz finanszírozásáról beszélt és éppen azt fejtegette nagy elánnal, hogy egy vállalatnak nem szükséges, hogy az egész forgóeszközállomány saját tulajdona legyen, sokkal jobban jár, ha X százalékát a szükséges forgóeszköznek hitelbe veszi fel. Ez ráadásul a banknak valamelyest ellenőrzési, befolyásolási lehetőséget is biztosít. Tehát a vállalatnak, amikor normán felüli forgóeszköz kell neki, akkor a bankhoz kell fordulnia és meg kell indokolni, hogy miért kell neki stb. (ne felejtsük el, hogy ez még a direktív tervezés időszaka volt). Bácskainak ráadásul volt egy sajátos gesztusa, mert nagyon vehemesen gesztikulálva adott elő, ez pedig az volt, hogy jobb kezével hadonászott, ökölben volt a keze és a karját könyökben elég erősen hajlítgatta. Miközben ezt csinálta, azt mondta, hogy például a Keravill odamegy a Nemzeti Bankhoz, kér tőle forgóeszköz többlethitelt. Az meg végiggondolja, hogy szükséges-e és a végén azt feleli neki – és közben hajlítgatta ökölbe szorított kezét –, hogy ezt neked te Keravill, ezt neked te Keravill... nem adom meg, de már ez a fél mondat nem hallatszott a teremben, mert a társaság kórusban röhögött.
Amikor egyetemista voltam, az volt a szokás, hogy bennünket minden nyáron elkaptak egy-egy hónapra és elvittek katonának. Az egyik ilyen alkalommal összegyűjtöttek bennünket valahol a fenyőerdő aljában és egy szerencsétlen kis egészségügyis alhadnagy jött nekünk előadást tartani. Esküszöm, fogalma sem volt arról, hogy mit beszél, csak mint egy papagáj mondta, hogy a zimperialisták Koerában szétosztották a szréfákat, erre kitört a röhögés, dühösen rámordult az egyikre, maga röhögött, álljon föl. Mi a maga foglalkozása civilben? Épp akkor végeztünk és a gyereket valamelyik vállalathoz helyezték tervosztályra vagy pénzügyi osztályra. Azt mondja, előadó vagyok. Na és magának jól esik, ha beleröhögnek az előadásába?
Másik katonatörténet. Ezek a bennünket egrecéroztató tisztek általában 6 elemit végzett parasztgyerekek voltak és néhány hónapos gyorstalpalóval kerültek a hadsereghez. akkoriban – úgy 53 táján – kezdték őket rászorítani, hogy levelező tagozaton végezzék el a középiskolát és érettségizzenek le. Úgy, hogy amikor befejezték a velünk való foglalkozást, rohantak a sátraikba és fél éjszaka bújták a magyar irodalmat, a történelmet, fizikát, a matematikát és így tovább. Tulajdonképpen ez foglalta el az életük és figyelmük nagy részét. Akkor velünk már kevésbé szórakoztak, de kisebbrendűségi érzéseik voltak amiatt, hogy diplomás, egyetemet végzett emberekkel kell bánniuk. Mi ezt persze megéreztük, egy kicsit lazábban vettük a dolgokat. Ezek nem nagyon mertek már gorombáskodni velünk, ez már 53 őszén volt, a legkeményebb idők után. Ezért inkább könyörgőre fogták a hangjukat. Hát az egyik ilyen könyörgést megjegyeztem: miért nem csinálják rendesen, miért fegyelmezetlenek, hát maguk egyetemisták, maguk intelligens emberek, talán még olyan is van maguk között, aki érettségizett!
A következő történet Erdős Péterről szól, akit én végtelenül tiszteltem és szerettem. Elmélettörténetet adott le nekünk, a mai nemzedék nagy része már nem nagyon ismeri őt. Arról volt nevezetes, hogy rendkívül nagy általános műveltséggel rendelkezett. A két világháború között nőtt fel, vált tudóssá és egy kicsit a múlt századra emlékeztető stílus jellemezte. Rengeteg idegen kifejezést használt, de teljesen öntudatlanul, nem sznobizmusból, mivel sokat élt külföldön. Brünnben szerzett diplomát és emigrációban élte le élete jó részét. Az ő szakmai nyelve tulajdonképpen nem is a magyar volt. Erdős Péter tartja az előadást és elhangzik az a mondat, hogy Ricardo par excellence a szabad verseny közgazdásza volt. Az egyik szakérettségis gyerek feldugja a kezét, hogy tanár úr mi az, hogy par excellence? Erre Erdős Péter a tenyerébe temeti állát és borzasztó mélyen elgondolkodik. Összehúzza a szemöldökét és néhány perces néma csönd után megszólal: Hát tudod fiam, ez egy olyan kifejezés, amit lényegében nem lehet lefordítani magyarra, egyszerűen nem lehet lefordítani magyarra. Ha nagyon-nagyon erőlködöm és mégis lefordítom, akkor azt jelenti, hogy főleg.
Az egyetemnek volt egy kiváló matematika professzora, Huszár Géza. Mielőtt az egyetemre került volna, valamelyik biztosító társaságnak volt a fő matematikusa. Kiválóan tanított és végtelenül kellemes ember volt.
Előre kell bocsátani, hogy az évfolyamnak több, mint a fele szakérettségizett volt. Közülük sokan nem rendelkeztek azzal a tudással, amivel az egyetemi matematika előadásokat meg lehetett érteni. Mi, akik érettségivel érkeztünk az egyetemre, fejenként 5-6 szakérettségis kollégánkat, évfolyamtársunkat összefogtuk és éjjel-nappal korrepetáltunk velük. Én is többek között. Mire eljutottunk a matematika szigorlatig, addigra ezek a szakérettségis gyerekek átmentek közepesre, meg jóra. Itt hadd jegyezzem meg, hogy nem volt szakérettségis protekció, mert mindenkitől megkövetelték a tudást, tehát aki közepest vagy jót kapott, az közepesre vagy jóra tudta az anyagot. Mire én is az írásbelihez jutottam, az agyam teljesen szét volt volt zilálva. Ettől a rettenetesen sok tölcsérezéstől. Úgy, hogy elégséges írásbelit írtam, az azóta már sajnos ugyancsak elhunyt Zirmann Margitnak. Ezek után megyek be a szóbelire Géza bácsihoz. Hát, fiam, mondja, ez elégséges. Mondom, tudom. Megelégszel vele? Nem, mondom. Na, akkor menj a táblához. Mondott nekem valami példát, egy elég komplikált differenciál egyenlet volt. Felírom, megoldom, azt mondja, közepes. Megelégszel vele, mondom, nem. Na, akkor menj megint a táblához. Elkezd nekem mesélni egy történetet, hogy valaki 40 éves korában bemegy a Biztosító Társasághoz, akkor jön egy hosszú történet, hogy ha 50 éves korában még él, akkor ez lesz, ha 55 korában meghal, akkor az lesz és, hogy mennyi ebből az életjáradék, mennyi ebből az egy összegben kifizetett biztosítás stb., és mindennek a képletét nekem írnom kellett. Ez egy kilóméter hosszú képlet volt. Írtam. Nézi, na fiam, jó. Mondom neki, Géza bácsi, az előbb 5 perc alatt elégségesről közepesre javítottam, aztán 4 perc alatt közepesről jóra. Géza bácsi, ha van még 3 perce... Na fiam eredj a ... Így azután a piros diplomámban összesen 2 db jó volt, a többi jeles, az egyik jó legnagyobb sajnálatomra a matematika szigorlati jegy volt, amit egész életemben sajnálok, mert szerettem volna a Géza bácsit megtisztelni egy jelessel.
Volt az egyetemi éveimnek két sötét féléve. Amikor pedagógiát kellett tanulnom. Amit egyébként én szeretek, meg tisztelek. Nem ezzel volt a baj. A baj az volt, valahonnan az Eötvös Lóránt Egyetemről jött egy professzor, akinek nem emlékszem a nevére, de ha tudnám, akkor se mondanám meg. Ő szegény valami félelmetes tehetséggel altatott el bennünket. Miközben magyarázta azt, hogyan kell az előadásokat érdekfeszítővé tenni. Egyszerűen nem lehetett kibírni. Ha az ember leült és azt mondta, hogy most figyelni fogok, akkor 5 percen belül horkolt. Ezért én a legjobb barátommal felvonultam az I-es előadó legfelső sorába, tehát legtávolabb a katedrától és sakkoztunk. Volt segédanyagunk is, az akkori orosz föderáció közoktatásügyi minisztere írt egy pedagógiai tankönyvet, amit lefordítottak magyarra és azt kellett megtanulni az előadások hallgatása mellett. Hát ha lehet rangsorolni, még unalmasabb volt. Úgy, hogy minden jóindulatunk ellenére sem lehetett kibírni. Azt a pedagógiát úgy szenvedtük végig, hogy tulajdonképpen ezt sem tudtuk, hogy miről van szó. Jó, igen, de valamikor a tavasszal benyögik nekünk, hogy ebből államvizsgázni kell. Úristen! Mit lehet ilyenkor csinálni. Kivettem a könyvtárból Makarenko összes műveit, elolvastam, az nagyon érdekes volt, de hát az nem felkészülés volt vizsgára. Elmentem az államvizsgára úgy, hogy majd csak lesz valami. Kihúzom a tételemet a Bizottság előtt. A Bizottság állott a pedagógiai professzorból meg az Arató Osziból, aki a Politikai Gazdaságtan Tanszéken – ha jól emlékszem – adjunktus volt. Hozzá nagyon meleg baráti viszony fűzött. Kihúzom a tételemet. Ismertesse a burzsoá pedagógiai irányzatokat! Te jó Isten! Azt sem tudtam, hogy vannak ilyenek. Most mit csinálja? Végig vonult előttem az egész scenárió, hogy vége lesz a vizsgának, akkor én szépen veszem a motyómat és itt van a Belgrád rakparton a Masped, odamegyek, munkát vállalok, valószínűleg fogok annyit keresni, mintha elhelyezkednék valahol a tudományos pályán, de hát nem azért tanultam. Na elég, Feri, most nem erről fogsz vizsgázni. Tessék gondolkodni, hogy lehet ebből a bajból kimászni. Előttem a cetli. Ismertesse a burzsoá pedagógiai irányzatokat. A Krisztusát annak a pedagógiának, hát milyen irányzatok lehetnek ottan? Vagy szubjektív idealisták, vagy objektív idealisták, vagy mechanikus materialisták. Más nem lehet, ha már burzsoá. Az anyja mindenit! Akkor elkezdtem töprengeni azon, hogy mi lehet a pedagógiában szubjektív, meg objektív idealista meg mechanikus materialista. És úgy szépen leírogattam magamnak. Egy szerencsém volt, szóval miközben sakkoztam a barátommal, valahogy elért hozzám, elhullámzott hozzám a szöveg és kb. az az effektus jöhetett be, amit a TV-ben szoktak alkalmazni, hogy a film közben egy fél másodperc erejéig bevetítik a reklámot, észre sem veszik, de valami megrögződik belőle. Mi így voltunk a nevekkel, sőt még a hangsúlyok is rögződtek bennünk. Na, akkor én előszedtem és elkezdtem szétosztani ezeket a neveket. Akiket oly megvető gúnyossággal és dühvel kezelt az előadó, azokat szubjektív idealistának tettem. Akiket olyan fagyos tisztelettel emlegetett, azok lettek az objektív idealisták és akiket olyan kicsit lekezelő, kisöcsi alapon említett, azok voltak a mechanikus materialisták. Összeszedtem összes lelkierőmet és ezt előadtam. A pedagógus rezzenéstelen arccal hallgatta végig, kezére támasztott fejjel, a semmiben meredve, az Arató Oszi pedig majdnem összepisilte magát a röhögéstől, rázta a nevetés. Én meg mondtam, mondtam, aztán befejeztem, s mint egy megvert kutya, úgy ódalogtam ki a teremből, hogy na, most lebuktam. Szóval mégiscsak Masped. Hát visszahívtak az eredményhirdetésre és a pedagógus azt olvasta fel, hogy ez jeles. Ha lehetne 6-ost adni, akkor 6-ost adna, mert én olyan végtelen mélyen feldolgoztam az ő általa leadott anyagot, hogy egy olyan szempontból is megvilágítottam az egész problémakört, ami még neki is új volt.
Az egész negyven éves pályámon keresztül akár főállásban, akár mellékállásban, akár hobbiból, de mindig tanítottam egyetemen. Ez az élményem végig kísérte az egész tanári pályafutásomat. Innen származtatom azt a meggyőződésemet, hogy a vizsgák nem túl sokat érnek.
