Rudas László évfolyam-konzultációt tartott. A téma a kommunizmus volt. A tétel: mindenki képessége szerint dolgozik és szükséglete szerint részesül a javakból.
Az egyik esti tagozaton tanuló nő ezt sehogy sem akarta elfogadni. Mondván biztos lesznek sokan akik pl. nem elégszenek meg egy kabáttal, hanem különböző alkalmakra gondolva többet visznek el.
Rudas László a hosszú huza-vona során rá nem jellemző módon elvesztette a türelmét. Kissé indulatosan a katedra elé szólította a makacsul kétkedő hallgatót és rá szólt: vetkőzzön le.
A hallgató ijedten tiltakozott – szégyenérzetére hivatkozva. Rudas erre csak annyit mondott: no látja, ezért nem vinne el a kabátokból sem hármat.
Nevelőtanárként „segítettem" az egyik tanulócsoportot. Feladatom volt pl., hogy ún. kötetlen beszélgetés céljából a kollégiumban is meglátogassam a csoport tagjait.
Hogy ne érje váratlanul a látogatásom a fiúkat – a Kulcsár Dezső, Telkes Imre és Vajda Lajos triót – egyeztettem velük az időpontot.
Ezért talán indokolt volt érkezésemkor az elképedésem. Szinte áthatolhatatlan füst a szobában, szennyes ruhák az ágy alatt, táska, könyv, üveg, edény és ki tudja mi minden a takaró alatt. Szóval nyugodtan sehova sem lehetett leülni.
Kérdésemre, hogy talán elfelejtették, hogy jövök, kórusban és sértődötten tiltakoztak – mondván – egész délutánt – tiszteletemre – az elismerés reményében takarítással és rendcsinálással töltötték.
Nevelőtanára voltam annak a vidéki hallgatónőnek is, akit az évismétlés veszélye fenyegetett, mert már a rektori engedélynél tartott gazdaságjogból.
Megsajnáltam a különben törekvő lányt, ezért – Kreskay Ferenc közismert fradista voltára gondolva – azt javasoltam neki, hogy öltözzön zöld-fehérbe és bármit is kérdez a tanár, ő kérdezzen vissza: mit tetszik szólni a focistáink szerepléséhez?
A kislány szófogadóan cselekedett. Az eredmény négyes lett, (igaz, jogról – úgy tudom – nem esett szó). A folyosón vártam az eredményt. A leány boldogan – és túl hangosan – számolt be a sikerről, de ekkor sem értette miért kellett zöld-fehérbe öltöznie.
A harsányra sikerült öröm hallatán Kreskay is kijött, meglátott, játékosan megfenyegetett, de az eredmény maradt.
A kollégiumban az egyik hallgató elvesztette a nyakláncát. Ica nénitől érdeklődött, hogy nem adta-e le valaki, mint talált tárgyat. Ő, miután közölte a kedvezőtlen hírt, azt javasolta, hogy imádkozzon Szent Antalhoz, vagy a védőszentjéhez, az talán segít. A kislány erre azt válaszolta, hogy ez nem lehetséges, hiszen ő ateista. A portásnéni rövid gondolkodás után a kislány fülébe súgta a megoldást: Ezt ne árulja el neki.
Az óra látogatása még kötelező volt, sőt katalógust is kellett esetenként tartanunk. Egy alkalommal az egyik fiú távollétét barátnője édesapjától elcsent igazolással akarta rendezni. (Azt tudta, hogy az apa orvos, de azt, hogy nőgyógyász, nem.) A következő órán (évfolyamelőadás) érdeklődtem, hogyléte felől. Ő gyanútlanul mondta, köszöni, már jól van – csak akkor tört ki a hatalmas hahota, amikor tovább érdeklődtem: mi volt a baj? Petefészekgyulladás vagy valami más? Óra után Pach professzor, aki a szomszéd teremben tartott előadást, melegen érdeklődött a „siker" forrása iránt.
Évfolyamelőadáson a hallgatók egy része úgy járt előadásra, mintha klubba menne. Én kaptam a feladatot, hogy az azóta sajnos meghalt kollégától átvegyem az évfolyamot és csináljak rendet. Két esetre emlékszem.
Az egyik alkalommal a környezettel mitsem törődve csókolódzott egy pár, egy darabig tűrtem, de aztán abba hagytam az előadást. Csend lett és kb. azt mondtam (akkor 34 éves voltam), hogy annyira már nem vagyok fiatal, hogy megértsem és elnézzem, de annyira öreg sem, hogy ne zavarjon.
A másik alkalommal néhányan kényelmesen reggeliztek, amikor az óra derekán kávéval osont a terembe egy diák, megint elhallgattam, majd azt mondtam, nem értem kollégáim panaszát a figyelmetlen viselkedésért. Lám, most is a kolléga talán látván, hogy fáj a fejem, hozott egy kávét – hozza csak nyugodtan ki, biztosan segíteni fog. – A kávét megittam (természetesen kifizettem).
Mindkét esetet derültséggel fogadták – továbbiakban jó feltételek mellett tarthattam az előadásokat.
Az egyik esti tagozaton tanuló nő ezt sehogy sem akarta elfogadni. Mondván biztos lesznek sokan akik pl. nem elégszenek meg egy kabáttal, hanem különböző alkalmakra gondolva többet visznek el.
Rudas László a hosszú huza-vona során rá nem jellemző módon elvesztette a türelmét. Kissé indulatosan a katedra elé szólította a makacsul kétkedő hallgatót és rá szólt: vetkőzzön le.
A hallgató ijedten tiltakozott – szégyenérzetére hivatkozva. Rudas erre csak annyit mondott: no látja, ezért nem vinne el a kabátokból sem hármat.
Nevelőtanárként „segítettem" az egyik tanulócsoportot. Feladatom volt pl., hogy ún. kötetlen beszélgetés céljából a kollégiumban is meglátogassam a csoport tagjait.
Hogy ne érje váratlanul a látogatásom a fiúkat – a Kulcsár Dezső, Telkes Imre és Vajda Lajos triót – egyeztettem velük az időpontot.
Ezért talán indokolt volt érkezésemkor az elképedésem. Szinte áthatolhatatlan füst a szobában, szennyes ruhák az ágy alatt, táska, könyv, üveg, edény és ki tudja mi minden a takaró alatt. Szóval nyugodtan sehova sem lehetett leülni.
Kérdésemre, hogy talán elfelejtették, hogy jövök, kórusban és sértődötten tiltakoztak – mondván – egész délutánt – tiszteletemre – az elismerés reményében takarítással és rendcsinálással töltötték.
Nevelőtanára voltam annak a vidéki hallgatónőnek is, akit az évismétlés veszélye fenyegetett, mert már a rektori engedélynél tartott gazdaságjogból.
Megsajnáltam a különben törekvő lányt, ezért – Kreskay Ferenc közismert fradista voltára gondolva – azt javasoltam neki, hogy öltözzön zöld-fehérbe és bármit is kérdez a tanár, ő kérdezzen vissza: mit tetszik szólni a focistáink szerepléséhez?
A kislány szófogadóan cselekedett. Az eredmény négyes lett, (igaz, jogról – úgy tudom – nem esett szó). A folyosón vártam az eredményt. A leány boldogan – és túl hangosan – számolt be a sikerről, de ekkor sem értette miért kellett zöld-fehérbe öltöznie.
A harsányra sikerült öröm hallatán Kreskay is kijött, meglátott, játékosan megfenyegetett, de az eredmény maradt.
A kollégiumban az egyik hallgató elvesztette a nyakláncát. Ica nénitől érdeklődött, hogy nem adta-e le valaki, mint talált tárgyat. Ő, miután közölte a kedvezőtlen hírt, azt javasolta, hogy imádkozzon Szent Antalhoz, vagy a védőszentjéhez, az talán segít. A kislány erre azt válaszolta, hogy ez nem lehetséges, hiszen ő ateista. A portásnéni rövid gondolkodás után a kislány fülébe súgta a megoldást: Ezt ne árulja el neki.
Az óra látogatása még kötelező volt, sőt katalógust is kellett esetenként tartanunk. Egy alkalommal az egyik fiú távollétét barátnője édesapjától elcsent igazolással akarta rendezni. (Azt tudta, hogy az apa orvos, de azt, hogy nőgyógyász, nem.) A következő órán (évfolyamelőadás) érdeklődtem, hogyléte felől. Ő gyanútlanul mondta, köszöni, már jól van – csak akkor tört ki a hatalmas hahota, amikor tovább érdeklődtem: mi volt a baj? Petefészekgyulladás vagy valami más? Óra után Pach professzor, aki a szomszéd teremben tartott előadást, melegen érdeklődött a „siker" forrása iránt.
Évfolyamelőadáson a hallgatók egy része úgy járt előadásra, mintha klubba menne. Én kaptam a feladatot, hogy az azóta sajnos meghalt kollégától átvegyem az évfolyamot és csináljak rendet. Két esetre emlékszem.
Az egyik alkalommal a környezettel mitsem törődve csókolódzott egy pár, egy darabig tűrtem, de aztán abba hagytam az előadást. Csend lett és kb. azt mondtam (akkor 34 éves voltam), hogy annyira már nem vagyok fiatal, hogy megértsem és elnézzem, de annyira öreg sem, hogy ne zavarjon.
A másik alkalommal néhányan kényelmesen reggeliztek, amikor az óra derekán kávéval osont a terembe egy diák, megint elhallgattam, majd azt mondtam, nem értem kollégáim panaszát a figyelmetlen viselkedésért. Lám, most is a kolléga talán látván, hogy fáj a fejem, hozott egy kávét – hozza csak nyugodtan ki, biztosan segíteni fog. – A kávét megittam (természetesen kifizettem).
Mindkét esetet derültséggel fogadták – továbbiakban jó feltételek mellett tarthattam az előadásokat.
