Hajsza, kis Polszkival
Hol vannak már a rendszerváltás körüli idõk derűs pillanatai? Amikor a régi rend már nem működött, az új pedig még nem alakult ki. Amikor éppen ezért sokan elbizonytalanodtak, nem tudván, hogyan is kell viselkedni egy ilyen történelmi periódusban. Például az újságírókkal. Mi a helyes magatartás: szóbaállni velük, vagy éppen fölényesen elhajtani õket.
A szocializmus utolsó hónapjaiban az elõbbi érvényesült. S egy darabig ez volt a gyakorlat az Antall-kormány idején. Aztán ez utóbbinál egy óvatlan pillanatban elkezdõdött az állandó sértettség állapota, amibõl aztán nehéz volt barátsággal tekinteni a firkászokra. Azóta már ez is a múlté. A volt kormánypártok volt kormánytagjai újra megbarátkoztak a sajtóval, mi több, keresik is a kegyeit. Igaz, közben a kormányból ellenzékbe szorultak. A korábbi ellenzéki pártoknál, illetve a mostani kormánynál pedig mintha most kezdõdne el a titkolózás idõszaka. Ennyi idõ kellett annak elfelejtéséhez, hogy a múltban milyen hasznos volt számukra a nyilvánosság. Ma már gyakran ennek inkább csak a nyűgét érzik. Mégiscsak kellemetlen, hogy az újságírók mindent kiszivárogtatnak! Hogy itt még egy jó kis szolgálati titok sem maradhat meg szűk baráti körben! Hogy ez a múltban is így volt? S az akkori kiszivárogtatásból az akkori ellenzék, és persze a társadalom is sokat profitált? Merthogy tájékozott volt, a kulisszák mögötti eseményekrõl is értesült.
De ne hánytorgassuk fel a múltat. Ne emlegessük a politikusok színeváltozását, a nyilvánossághoz való viszonyát. Végülis a tétel itt is igaz: az üléshely meghatározza az álláspontot. Más a nyilvánosság a kormányból nézve, és egészen más ellenzékbõl szemlélve.
Térjünk vissza inkább a rendszerváltás hónapjaihoz. Újságíróknak az valóságos csemege volt. Addig szigorúan bezárt ajtók nyíltak meg a sajtó elõtt, s megközelíthetetlen emberek kerültek valahogy a mikrofonok közelébe... Ebben az átmeneti idõszakban -- és valószínűleg csak ekkor -- fordulhatott elõ az az eset, hogy rendõrök által kísért, kormányzati Mercedesekbõl álló konvojba bekerültek az újságírók autói is. Kispolski, Zaporozsec... Furcsa látvány lehetett, amint a legnagyobb csúcsforgalomban Budapest fõútvonalain végigszáguld a konvoj. A kísérõ rendõrnek ugyancsak hátra kellett maradnia, hogy a konvoj utolsó járművét is segítse. Történt ugyanis, hogy 1990 tavaszán a szovjet és a magyar miniszterelnök-helyettes sokórás póttárgyalás után sem tudott megállapodni arról, milyen átváltási kulccsal alakítsák át a két ország közti adósságot rubelrõl dollárra. A tárgyalások már-már kudarcba fulladtak, a szovjet tárgyalófélnek indulnia kellett a repülõtérre. A házigazda Medgyessy Péter természetesen velük ment, s közben odasúgta az újságíróknak; még nem veszett el minden. Az sem kizárt, hogy a megállapodást a repülõtéren írják alá. Ennél nagyobb csapás akkor nem érhette volna a tárgyalások alatt végig a folyosón várakozó sajtósokat. Ez azt jelentette volna, hogy lemaradtak az eseményrõl. Medgyessy átérezhette ezt a tragédiát, s azt mondta; csatlakozzunk a kormányzati konvojhoz.
Lett is nagy rohangálás. A jelenlévõ újságírók a legjobb kocsikba szervezõdtek. Ezek egyike volt a Kispolski. Akkoriban még viszonylag új volt. Igaz, ahhoz nem szokott, hogy Mercedesek után kapaszkodjon, de valamikor ezt is el kellett kezdeni. A forgalom leállt, az emberek bámultak, ilyet se igen láttak még Kispolski a kormánykonvojban? Hát már csak erre futja a kormánynak? A Kálvin téren éles balkanyart vettünk az Üllõi út irányába. A villamos már a kocsinkon volt, piros lámpánál kereszteztük az útját. Sikongatás, szemlehunyás -- ezt is túléltük. Igaz, végig ott volt melletünk-mögöttünk az õrzõ rendõr.
Nemhiába mentünk a repülõtérre. Mégiscsak megállapodtak a felek -- lehet persze, hogy ez is hozzátartozott a szovjetek tárgyalási stílusához. A magyar partner azonban erre kissé felkészületlennek bizonyult. A repülõtéri szobában nem akadt gépírónõ, így az egyik újságíró szedte össze magát annyira, hogy egy idõre gépíróként is megfeleljen. Megfelelt. A szerzõdést aláírták, és azonnal el is szállt a szovjetek gépe. A magyarok meg az idegi feszültségtõl kissé kimerülve rogytak vissza kocsijukba.
Mi a Kispolskiba. Egyedül döcögtünk vissza. Se konvoj, se rendõr, de még a többi kollega is elhúzott mellettünk. Így múlik el a világ dicsõsége. Azaz a Kispolskié. Meg a rendszerváltásé. Amikor még ilyen csuda dolgok is megeshettek. Meg másmilyenek is. De az már mások története.
Hol vannak már a rendszerváltás körüli idõk derűs pillanatai? Amikor a régi rend már nem működött, az új pedig még nem alakult ki. Amikor éppen ezért sokan elbizonytalanodtak, nem tudván, hogyan is kell viselkedni egy ilyen történelmi periódusban. Például az újságírókkal. Mi a helyes magatartás: szóbaállni velük, vagy éppen fölényesen elhajtani õket.
A szocializmus utolsó hónapjaiban az elõbbi érvényesült. S egy darabig ez volt a gyakorlat az Antall-kormány idején. Aztán ez utóbbinál egy óvatlan pillanatban elkezdõdött az állandó sértettség állapota, amibõl aztán nehéz volt barátsággal tekinteni a firkászokra. Azóta már ez is a múlté. A volt kormánypártok volt kormánytagjai újra megbarátkoztak a sajtóval, mi több, keresik is a kegyeit. Igaz, közben a kormányból ellenzékbe szorultak. A korábbi ellenzéki pártoknál, illetve a mostani kormánynál pedig mintha most kezdõdne el a titkolózás idõszaka. Ennyi idõ kellett annak elfelejtéséhez, hogy a múltban milyen hasznos volt számukra a nyilvánosság. Ma már gyakran ennek inkább csak a nyűgét érzik. Mégiscsak kellemetlen, hogy az újságírók mindent kiszivárogtatnak! Hogy itt még egy jó kis szolgálati titok sem maradhat meg szűk baráti körben! Hogy ez a múltban is így volt? S az akkori kiszivárogtatásból az akkori ellenzék, és persze a társadalom is sokat profitált? Merthogy tájékozott volt, a kulisszák mögötti eseményekrõl is értesült.
De ne hánytorgassuk fel a múltat. Ne emlegessük a politikusok színeváltozását, a nyilvánossághoz való viszonyát. Végülis a tétel itt is igaz: az üléshely meghatározza az álláspontot. Más a nyilvánosság a kormányból nézve, és egészen más ellenzékbõl szemlélve.
Térjünk vissza inkább a rendszerváltás hónapjaihoz. Újságíróknak az valóságos csemege volt. Addig szigorúan bezárt ajtók nyíltak meg a sajtó elõtt, s megközelíthetetlen emberek kerültek valahogy a mikrofonok közelébe... Ebben az átmeneti idõszakban -- és valószínűleg csak ekkor -- fordulhatott elõ az az eset, hogy rendõrök által kísért, kormányzati Mercedesekbõl álló konvojba bekerültek az újságírók autói is. Kispolski, Zaporozsec... Furcsa látvány lehetett, amint a legnagyobb csúcsforgalomban Budapest fõútvonalain végigszáguld a konvoj. A kísérõ rendõrnek ugyancsak hátra kellett maradnia, hogy a konvoj utolsó járművét is segítse. Történt ugyanis, hogy 1990 tavaszán a szovjet és a magyar miniszterelnök-helyettes sokórás póttárgyalás után sem tudott megállapodni arról, milyen átváltási kulccsal alakítsák át a két ország közti adósságot rubelrõl dollárra. A tárgyalások már-már kudarcba fulladtak, a szovjet tárgyalófélnek indulnia kellett a repülõtérre. A házigazda Medgyessy Péter természetesen velük ment, s közben odasúgta az újságíróknak; még nem veszett el minden. Az sem kizárt, hogy a megállapodást a repülõtéren írják alá. Ennél nagyobb csapás akkor nem érhette volna a tárgyalások alatt végig a folyosón várakozó sajtósokat. Ez azt jelentette volna, hogy lemaradtak az eseményrõl. Medgyessy átérezhette ezt a tragédiát, s azt mondta; csatlakozzunk a kormányzati konvojhoz.
Lett is nagy rohangálás. A jelenlévõ újságírók a legjobb kocsikba szervezõdtek. Ezek egyike volt a Kispolski. Akkoriban még viszonylag új volt. Igaz, ahhoz nem szokott, hogy Mercedesek után kapaszkodjon, de valamikor ezt is el kellett kezdeni. A forgalom leállt, az emberek bámultak, ilyet se igen láttak még Kispolski a kormánykonvojban? Hát már csak erre futja a kormánynak? A Kálvin téren éles balkanyart vettünk az Üllõi út irányába. A villamos már a kocsinkon volt, piros lámpánál kereszteztük az útját. Sikongatás, szemlehunyás -- ezt is túléltük. Igaz, végig ott volt melletünk-mögöttünk az õrzõ rendõr.
Nemhiába mentünk a repülõtérre. Mégiscsak megállapodtak a felek -- lehet persze, hogy ez is hozzátartozott a szovjetek tárgyalási stílusához. A magyar partner azonban erre kissé felkészületlennek bizonyult. A repülõtéri szobában nem akadt gépírónõ, így az egyik újságíró szedte össze magát annyira, hogy egy idõre gépíróként is megfeleljen. Megfelelt. A szerzõdést aláírták, és azonnal el is szállt a szovjetek gépe. A magyarok meg az idegi feszültségtõl kissé kimerülve rogytak vissza kocsijukba.
Mi a Kispolskiba. Egyedül döcögtünk vissza. Se konvoj, se rendõr, de még a többi kollega is elhúzott mellettünk. Így múlik el a világ dicsõsége. Azaz a Kispolskié. Meg a rendszerváltásé. Amikor még ilyen csuda dolgok is megeshettek. Meg másmilyenek is. De az már mások története.
