Jelzem, ezt mind a mai napig szerencsésen megúsztam. Ugyanis eddig még nem fordult velem elő, hogy az első adandó alkalaommal tovább ne tanultam volna. Az általános iskolai pályafutásom befejezését jelző igazgatói beszéd azon részénél, hogy „De lesznek közületek, akik most kilpnek az Életbe!" – részemről a markomba kacarásztam. Az érettsági banketten a Nehéz Szívvel Életbe Indulók között vidáman pirospacsiztam rettegett latin tanárommal, s amikor a „reméljük, a munka frontján is helyt álltok"-ra került sor, könnyű szívvel, segy idegen közönyével távoztam.
De mi lesz most? Közgazdász diploma a zsebemben, végzés arról, hogy már mindent tudok s nincs felsőbb fokú alma mater, mely még egyszer keblére rejthetne az Élet elől. Agyamban dübörögnek a rektori búcsúbeszéd látnoki szavai. „Hát kedveskéim, ahogy én elnézem, ti most alighanem kiléptek az Életbe!" Hiába nézek balra, majd jobbra-balra, sehol egy kibúvó. Ő talán már a kapu előtt leselkedik rám, hogy ohne haladék, kéjes lihegéssel feltaszigálhasson az Ő nagy (forgó) színpadára. Még néhány perc, és reám aggatja Terheit. A nyakamba a Gondot, a vállaimra a felelősséget, az idegeimre a Feleséget, a dobhártyámra a Családi Élet Zajait, a lelkemre a Bárgyú Belenyogvást. Még néhány perc, és azon kapom rajta magam, hogy köröttem forr, pezseg, lüktet, zajlik, nyűszít, nyerít, csámcsog és meglepetéseket produkál valami. Oda se nézek majd. Tudom. Az Élet.
Tegnap még délelőtt mozi, délután mozi, I. szerelem, II. szerelem este III. szerelem, gondtalan ifjúkor, népgazdaság-tervezés. Holnap: férfias tekintet, hétköznap is nyakkendő, 28 800 másodperc munka, ugyanannyi pihenés, detto szórakozás. Rendszer.
Állok a küszöbön. Csak egy lépés és kinn vagyok. Ott, ahonnan még senki sem tért vissza, és ahol még május 1. is csak egynapos ünnep. Barátaim! Le a kalapokkal, fel a gyász lobogóival! És kívánjatok nekem jó vadászatot!

Nagy János karikatúrája