– Drága Ipar elvtárs! – szólalt meg félénk hangon a Külkereskedelem, s zavartan gyűrögette a kezében tartott export-import jogot. – Egy kis baj van!
– Ba-aj? – húzta fel busa szemöldökét az Ipar –, miféle baj?
– Hát, a minőség, meg a határidők, meg a...
– Meg a világszínvonal! Sejtettem, hogy megint ezzel jön! Kívülről tudom már az egész sirámrepertoárját. Mondja el végre, könyörgöm, miért mászkál állandóan a nyakamra ezekkel a hülyeségekkel? Miért nem hagy nyugodtan, a magam csendességében termelgetni?
– Hát, mert... mert... nem tudom eladni, amit termelget!
– Nem tudja-e? De a fűzfán-fütyülőjét neki, hát, még eladni is én adjam el? Vagy tanítgassam magát esti tanfolyamon külkereskedni?
– Ó, egy világért se izgassa fel magát! Még ágynak esik, és akkor mehetünk vissza elmaradott agrárországnak!
– Nem izgatom! Dehogy izgatom – hörögte az Ipar, s kidolgozott, kérges tenyere megszokott mozdulatokkal verte a Népgazdaság asztalát –, de ami sok, az sok! A Belkereskedelem soha nem jön ide siránkozni!
– A Belker– biggyesztette le a száját a Külkereskedelem –, mit tud ő a világ színvonaláról?
– Micsoda? Nem átallja azt mondani, hogy a Belker minden vackot átvesz?
– Átallom, átallom, de attól még így van. Viszont mit csináljak én? Lassan egy jobb piacra már be sem merem tenni a lábán.
– Elég! Ne folytassa! Nem fogok tovább idegeskedni azért mert maga rossz kereskedő, gyáva kontár!
– Micsoda? Kontár? Hát ki adta el a múlt félévben a 600 darab egyujjas búvárruhát, ki talált vevőt a „Műgyanta" feliratú gyermektápszer-csomagokra, ki szerzett kemény valutát a két vagon nyílegyenes juhászkampóért! Kontár! Én! A szája az nagy, de szeretném látni, hogy köt meg egy üzletet a saját ortopéd termékeire!
– Én viszont azt szeretném látni, hogy áll oda a gép mellé! Lenne csak egy hónapig a helyemben, megtudná, mi a magyarok istene!
– Egy hónapig!... Egy hónapig..., tudja mit, rendben van! Cseréljünk. Egy hónapig én termelek, maga meg eladja. És cseréltek.
Irtózatos versenyfutás kezdődött, melyben mindkét fél az ősi magyar virtus legszebb erényeit csillogtatta. A Külkereskedelem úgy termelt, hogy röhej volt még nézni is. Például, a visszafelé működtetett fogaskerékmaró gépekről lekerülő horpadt acéllabdacsok autómotorokba való beépítése egészen rendkívüli eredményeket hozott. (Karburátor nem karburál, mellső tengely összekunkorodik, négy ütem helyett egy ütem se.)
De érdekes kísérletek színhelyévé vált a léggömbvulkanizálásra átprofilozott Vákuumtechnikai Művek, a fagykenőcs-készítés új fellegvára, a volt Fésűsfonó, a fővárosi művirág- és babérkoszorúfelvevő piac új szállítója, a volt Dunaújvárosi Vasmű is.
De az Ipar is brillírozott. Újdonsűlt üzletkötői bejárták a világot, és a legfurfangosabb módon adtak túl árucikkeiken: a hermetikus autóbuszt például (ajtó, ablak se ki, se be), négy vagon I./a. minőségű bumerángért sózták rá egy ausztráliai pigmeus törzsre. Hasonló úton lehetett a közép-amerikai indiánok szent állata a „lehel" hűtőszekrény is. Mozdonyainkat a „Stephenson élete és kora" kiállításra adták el Prágába. Új piacokat szálltak meg: Kambodzsában például négy darab „Tetra" magnót sikerült elhelyezni, a hozzávaló erőművel és villanyhálózattal együtt, s a hazai feldolgozóipar számára innen szereztek be 600 db. cirkuszi elefántzablát. Celebest a magyar fokos, csikos, gulasch, és a Hortobágyi ömlesztett sajt szinte kielégíthetetlen igényű vásárlójává nevelték. Ellenértékként itt sikerült végre megkapni az állatkerti Pálmaház fikuszgyűjteményéből eddig hiányzó celebesi tátogó fikuszt.
Letelt a hónap. A szerepek visszacserélődtek, de a felek dicséretére legyen mondva, rendes kis csatateret hagytak maguk után. Szerencsére, a Népgazdaság mit sem vett észre: épp takarékossági év volt, és ez teljesen lekötötte minden figyelmét.
– Ba-aj? – húzta fel busa szemöldökét az Ipar –, miféle baj?
– Hát, a minőség, meg a határidők, meg a...
– Meg a világszínvonal! Sejtettem, hogy megint ezzel jön! Kívülről tudom már az egész sirámrepertoárját. Mondja el végre, könyörgöm, miért mászkál állandóan a nyakamra ezekkel a hülyeségekkel? Miért nem hagy nyugodtan, a magam csendességében termelgetni?
– Hát, mert... mert... nem tudom eladni, amit termelget!
– Nem tudja-e? De a fűzfán-fütyülőjét neki, hát, még eladni is én adjam el? Vagy tanítgassam magát esti tanfolyamon külkereskedni?
– Ó, egy világért se izgassa fel magát! Még ágynak esik, és akkor mehetünk vissza elmaradott agrárországnak!
– Nem izgatom! Dehogy izgatom – hörögte az Ipar, s kidolgozott, kérges tenyere megszokott mozdulatokkal verte a Népgazdaság asztalát –, de ami sok, az sok! A Belkereskedelem soha nem jön ide siránkozni!
– A Belker– biggyesztette le a száját a Külkereskedelem –, mit tud ő a világ színvonaláról?
– Micsoda? Nem átallja azt mondani, hogy a Belker minden vackot átvesz?
– Átallom, átallom, de attól még így van. Viszont mit csináljak én? Lassan egy jobb piacra már be sem merem tenni a lábán.
– Elég! Ne folytassa! Nem fogok tovább idegeskedni azért mert maga rossz kereskedő, gyáva kontár!
– Micsoda? Kontár? Hát ki adta el a múlt félévben a 600 darab egyujjas búvárruhát, ki talált vevőt a „Műgyanta" feliratú gyermektápszer-csomagokra, ki szerzett kemény valutát a két vagon nyílegyenes juhászkampóért! Kontár! Én! A szája az nagy, de szeretném látni, hogy köt meg egy üzletet a saját ortopéd termékeire!
– Én viszont azt szeretném látni, hogy áll oda a gép mellé! Lenne csak egy hónapig a helyemben, megtudná, mi a magyarok istene!
– Egy hónapig!... Egy hónapig..., tudja mit, rendben van! Cseréljünk. Egy hónapig én termelek, maga meg eladja. És cseréltek.
Irtózatos versenyfutás kezdődött, melyben mindkét fél az ősi magyar virtus legszebb erényeit csillogtatta. A Külkereskedelem úgy termelt, hogy röhej volt még nézni is. Például, a visszafelé működtetett fogaskerékmaró gépekről lekerülő horpadt acéllabdacsok autómotorokba való beépítése egészen rendkívüli eredményeket hozott. (Karburátor nem karburál, mellső tengely összekunkorodik, négy ütem helyett egy ütem se.)
De érdekes kísérletek színhelyévé vált a léggömbvulkanizálásra átprofilozott Vákuumtechnikai Művek, a fagykenőcs-készítés új fellegvára, a volt Fésűsfonó, a fővárosi művirág- és babérkoszorúfelvevő piac új szállítója, a volt Dunaújvárosi Vasmű is.
De az Ipar is brillírozott. Újdonsűlt üzletkötői bejárták a világot, és a legfurfangosabb módon adtak túl árucikkeiken: a hermetikus autóbuszt például (ajtó, ablak se ki, se be), négy vagon I./a. minőségű bumerángért sózták rá egy ausztráliai pigmeus törzsre. Hasonló úton lehetett a közép-amerikai indiánok szent állata a „lehel" hűtőszekrény is. Mozdonyainkat a „Stephenson élete és kora" kiállításra adták el Prágába. Új piacokat szálltak meg: Kambodzsában például négy darab „Tetra" magnót sikerült elhelyezni, a hozzávaló erőművel és villanyhálózattal együtt, s a hazai feldolgozóipar számára innen szereztek be 600 db. cirkuszi elefántzablát. Celebest a magyar fokos, csikos, gulasch, és a Hortobágyi ömlesztett sajt szinte kielégíthetetlen igényű vásárlójává nevelték. Ellenértékként itt sikerült végre megkapni az állatkerti Pálmaház fikuszgyűjteményéből eddig hiányzó celebesi tátogó fikuszt.
Letelt a hónap. A szerepek visszacserélődtek, de a felek dicséretére legyen mondva, rendes kis csatateret hagytak maguk után. Szerencsére, a Népgazdaság mit sem vett észre: épp takarékossági év volt, és ez teljesen lekötötte minden figyelmét.