Előadta: Éless Béla
Budapest, 1966. A legutolsó percben.
Alulírott azzal a tiszteletteljes fohásszal fordulok a szinte mindenek felett Tisztelt Dékáni Hivatalhoz, hogy frenetikus nyomoromon enyhíteni szíveskedjék.
Kérésem indoklásául legszívesebben csak azt hoznám fel: nézzenek rám! De mivel ezt nem viselnék el sőlyos megrázkódtatások nélkül, inkább elmondom, hogy vidéken élő szüleim olyan keveset keresnek, hogy szinte összejövedelmük sincsen, és annak jelentős részéből is Amerikába kitántorgott Duci nagybátyámat kénytelenek támogatni. Nekem csak nagyritkán küldenek egy-egy tantuszt, melyet a lakhelyül szolgáló betoncső előtti telefonfülkéből szoktak hajnalonként kemény és szorgalmas munkával kitermelni. Ebből azonban bárhogy beosztom, roppant szűkösen élek. Annyi eltartatlan testvérem van, amennyit csak a Tisztelt Dékáni Hivatal jónak lát, sw mivel döntő többségük még alig csecsemőkorú, aligha számíthatok arra, hogy egyetemi éveim alatt keresetükkel hathatósan támogassanak...
Ráadásul a múlt hét keddjén elfogyott az aktatáskám, s azóta szinte semmit sem ettem, eltekintve a népgazdaságtervezés jegyzeteim megemészthető részétől, ami azonban, mint azt a Tisztelt Dékáni Hivatal is valószínűleg tudja, szinte a semmivel egyenlő. Semminéven nevezendő ruhám nincs, tizenegyedik éve járok éjjel-nappal az első szabad május elsejére kapott rózsaszínű kötött nadrágocskámban, de mivel mostanra kicsikét szétrongyolódott, szabadon jár keresztül-kasul rajta a hűvös északi szél, az esőzés, a hófúvás, a villám és mennydörgés. Igaz, villamos- és autóbuszjegyekből összefűzött köpenykém úgy-ahogy eltakarja a..., a közelgő télre való tekintettel azonban sajnis, ezt sem tekinthetem végleges megoldásnak. Egy darab ballábas cipőm van, ezt azonban még soha nem mertem felvenni; a diplomaosztási ünnepségre tartogatom... Feltéve természetesen, ha megérem, és ha egy szép nap reggelén nem megfagyva, éhen és szomjanhalva és nagyon-nagyon elkeseredve nem jövök ki a második emeleti mosdóból, ahol villamospénz híján az utóbbi időben éjszakáimat eltöltöttem. Néha úgy érzem, innen már csak a Dunába vagy valamelyik jelentősebb mellékfolyóba vezethet az utam. De milyen gondolatok is születhetnének egy kökemény ülőkén eltöltött hét után???
Csak öröklött szégyenérzetem tart vissza attól, hogy jelenlegi szociális helyzetem mélyebb ecsetelésébe bocsátkozzak, de úgy érzem –, ha még tudok egyáltalán érezni! –, talán az eddigiek alapján is indokolt, hogy ősi családi büszkeségem sutbadobásával megírt kérvényem után az igen Tisztelt Dékáni Hivatal segítségemre sietni szíveskedjen. (Enélkül abszolút nem ígérhetem biztosra, hogy megérem a jövő heti könyvvitel zárthelyit, melyen pedig óh, hogy szeretnék részt venni!)
U.i. Szíves elnézésüket kérem, hogy jelen kétségbeesett fohászomat csomagolópapírra könnyeimmel írtam és csak szívem vérével pecsételtem le, de ezek az utolsók, amik az Önökbe vetett bizalmam mellett még megmaradtak nekem.
Forró elvtársi üdvözlettel az Önök abszolute és relatíve egyaránt elnyomorodott csont és bőr:
Berzenczey Benedekje
Alulírott azzal a tiszteletteljes fohásszal fordulok a szinte mindenek felett Tisztelt Dékáni Hivatalhoz, hogy frenetikus nyomoromon enyhíteni szíveskedjék.
Kérésem indoklásául legszívesebben csak azt hoznám fel: nézzenek rám! De mivel ezt nem viselnék el sőlyos megrázkódtatások nélkül, inkább elmondom, hogy vidéken élő szüleim olyan keveset keresnek, hogy szinte összejövedelmük sincsen, és annak jelentős részéből is Amerikába kitántorgott Duci nagybátyámat kénytelenek támogatni. Nekem csak nagyritkán küldenek egy-egy tantuszt, melyet a lakhelyül szolgáló betoncső előtti telefonfülkéből szoktak hajnalonként kemény és szorgalmas munkával kitermelni. Ebből azonban bárhogy beosztom, roppant szűkösen élek. Annyi eltartatlan testvérem van, amennyit csak a Tisztelt Dékáni Hivatal jónak lát, sw mivel döntő többségük még alig csecsemőkorú, aligha számíthatok arra, hogy egyetemi éveim alatt keresetükkel hathatósan támogassanak...
Ráadásul a múlt hét keddjén elfogyott az aktatáskám, s azóta szinte semmit sem ettem, eltekintve a népgazdaságtervezés jegyzeteim megemészthető részétől, ami azonban, mint azt a Tisztelt Dékáni Hivatal is valószínűleg tudja, szinte a semmivel egyenlő. Semminéven nevezendő ruhám nincs, tizenegyedik éve járok éjjel-nappal az első szabad május elsejére kapott rózsaszínű kötött nadrágocskámban, de mivel mostanra kicsikét szétrongyolódott, szabadon jár keresztül-kasul rajta a hűvös északi szél, az esőzés, a hófúvás, a villám és mennydörgés. Igaz, villamos- és autóbuszjegyekből összefűzött köpenykém úgy-ahogy eltakarja a..., a közelgő télre való tekintettel azonban sajnis, ezt sem tekinthetem végleges megoldásnak. Egy darab ballábas cipőm van, ezt azonban még soha nem mertem felvenni; a diplomaosztási ünnepségre tartogatom... Feltéve természetesen, ha megérem, és ha egy szép nap reggelén nem megfagyva, éhen és szomjanhalva és nagyon-nagyon elkeseredve nem jövök ki a második emeleti mosdóból, ahol villamospénz híján az utóbbi időben éjszakáimat eltöltöttem. Néha úgy érzem, innen már csak a Dunába vagy valamelyik jelentősebb mellékfolyóba vezethet az utam. De milyen gondolatok is születhetnének egy kökemény ülőkén eltöltött hét után???
Csak öröklött szégyenérzetem tart vissza attól, hogy jelenlegi szociális helyzetem mélyebb ecsetelésébe bocsátkozzak, de úgy érzem –, ha még tudok egyáltalán érezni! –, talán az eddigiek alapján is indokolt, hogy ősi családi büszkeségem sutbadobásával megírt kérvényem után az igen Tisztelt Dékáni Hivatal segítségemre sietni szíveskedjen. (Enélkül abszolút nem ígérhetem biztosra, hogy megérem a jövő heti könyvvitel zárthelyit, melyen pedig óh, hogy szeretnék részt venni!)
U.i. Szíves elnézésüket kérem, hogy jelen kétségbeesett fohászomat csomagolópapírra könnyeimmel írtam és csak szívem vérével pecsételtem le, de ezek az utolsók, amik az Önökbe vetett bizalmam mellett még megmaradtak nekem.
Forró elvtársi üdvözlettel az Önök abszolute és relatíve egyaránt elnyomorodott csont és bőr:
Berzenczey Benedekje
