Kezdetben vala az ötlet. Se nem új, se nem merész. Csak itt a Közgázon kissé bizarr: szedjük össze a jegyzetekbe, könnyvszélekre, áhítatos fehér papírosra rótt verseket, novellákat, szóval a zsengéket. Nézzük meg mit ír valaki integrálás közben a pad alatt, vagy négyszemközt a kollégiumi szobája falaival. Csináljunk irodalmi mellékletet! Az illetékesek elnéző mosollyal fogadták a gondolatot, még szelíden bólogattak is: jól lesz, kell az! De amit talán maguk sem hittek, a Parnasszus tényleg megjelent. S akkor megbolydult a szakközvélemény. A menzán a politikai gazdaságtan tudorai hagyták kihűlni a sültkrumplit és heves esztétikai vitába kezdtek.
A rektorhelyettessel kellett beszélnem, valami egyetemi ügyben, még aznap. Belépek a szobájába, máskor rám se néz, most viszont elmerengve elmém pillanatnyi állapotán, kissé aggódva figyeli mozdulataimat. A szemlélődés befejeztével egyenesen, ahogy szokta, a tárgyra tér: mondja, maga értelmes ember, hogy írhat olyan marhaságokat, mint ez a vers? Ezzel Bedő Gyula be is fejezte, valahogy úgy, hogy fátyol rá. Jött Szabó Kálmán, s csak úgy közvetlenül, két lélegzet között megkérdezte: Mondja Kati, van aki érti ezt a micsodát, ezt a maga versét?
Gondi Józseftől beható kritikát kaptam, a legtöbb írásban megjelent néhány sor, amit nem abból az alapállásból írtak. Az egész Parnasszussal baj lett. Kiderült, hogy minden versíró és novellista utalt valamire, amire mi, a hozzá nem értők álmunkban sem gondoltunk. Hogy tévedtünk, amikor azt hittük, hogy az egyik diák piáló társait csepüli versében, hiszen nem is a diákhoz szólt, csak ürügy, máson akar ez a gyerek ütni! Az elvhűeken, a harcosokon. S szépen sorra rendre egy új Parnasszus állt előttem, a tudat alatti gondolatok sorakoztak föl. A múzsa csendesen könnyezett, én vigasztaltam. Azt mondta, nem teszi be többé a lábát, sem a csókját ezek közé a falak közé. Mondtam, tartson csak ki, nem mintha annyian követnék, dehát sokan csókolódznak a folyosókon.
Ez az a hely...
(Profi újságíró létemre nem találom a megfelelő szavakat. ez az a hely..., innen kéne folytatni. Úgy érzem magam, mint egy veterán, aki hősi idők felidézésére készül. Riasztó metamorfózis. Pedig örülnöm kellene. Pályám legmaradandóbb és legkellemesebb nyolc éve telt el falai között. Védettségben, hiszen az egyetem mindig is élvezett némi kiváltságot a bürokratákkal, a politika martalócaival szemben, holott gyanakvó figyelmük kitüntetett szereplője volt. Perlekedtünk, meghátráltunk, sikereket értünk el a nagy dühök, elszánások és tehetetlenség stációi változtak. Jó volt mindennek részese lenni, jó volt ott és együtt lenni. Felejthetetlen.)
Elsőévesként, 1963-ban, félénken léptem át a szerkesztőség küszöbét. Üzenetekkel, cikkekkel, plakátokkal teleaggatott falak, összefirkált ajtók, kopott íróasztalok, hangzavar fogadott. Csupa felsőbb éves. Nemigen tudtam megszólalni, csak álldogáltam. Faklen Pali, főszerkesztő, mentor, lelkek ismerője jött segítségemre. Noszogatott, írjak, témákat ajánlott. Húzódoztam. Ostobán túlrendszabályozott gimnáziumi éveim után időre volt szükségem, hogy megszokjam az egyetemi légkört. S korántsem mellesleg tanulni akartam, mert nagy szükségem volt az ösztöndíjra. (Később évről-évre ismétlődött a látvány, amint egy-egy benjamin félszegen megáll az ajtóban.) A bátorítások hatására írni kezdtem -- mindig is ezt akartam --, valahányadik fogalmazványom meg is jelent. Odatartoztam.
Azt hiszem, csak úgy mellékesen írtunk cikkeket, főként a lapzárta előtti napokban. Egyébként kitárgyaltuk mikrovilágunkat, filmekről, könyvekről s természetesen és mindenekelőtt politizáltunk, pontosabban ideológiai csatákat vívtunk. Mellesleg folyamatosan megváltottuk a világot. Szidtuk a jegyzeteket, az előadásokat, szemináriumokat, előadókat, oktatókat; értelmeztük Marxot és Lenint, Hegelt és Langet, Sartret és Ortegat, Jancsót és Truffeaut, Salingert és Kerouacot. Közben szerelmek szövődtek és múltak el, humoristáink sziporkázása kiapadhatatlannak tűnt. Rejtő kötelező irodalomnak számított. Állandó látogatói voltunk az Egyetemi Színpadnak, a Filmmúzeumnak. A Közgáz-klub törzsvendégeinek számítottunk, ott zajlott a nevezetes Zalotai-féle szalagház vita is, amit előzőleg az ELTE-n betiltottak. Lelkesen támogattuk az ötletet a utáltuk a packázó hivatalt, holott lehet, hogy a bürokratáknak volt igazuk.
Egyre jobban nekibátorodtunk. Néhány professzor már dolgozott a később új gazdasági mechanizmusnak (ugm) nevezett reformprogramon, s errõl saját hallgatóinak be is számolt. Mozgolódott a KISZ. Utolsó egyetemi éveimben már egyetlen előadást sem hallgattam, szemináriumokra is csak elvétve jártam. Nem mulasztottam el viszont Hegedűs András rendhagyónak számító fakultatív szociológiai foglalkozásait, Liska Tibor rebellis beszámolóját sajátos modelljéről. A legtöbb időt vélhetően a szerkesztőségben töltöttem, innen indultak és ide érkeztek a legfrissebb hírek. Ez volt az „origóm".
1967 a cezúra éve. Szabó Kálmán rektor inspirációjára s a KISZ-esek követelésére megkezdődnek az egyetemi reform előkészületei. Mini forradalom van születőben, a Közgazdász a pártolók és ellenzők csatatere. (Az előbbiek többsége hallgató, az utóbbiak egy része oktató.) Amikor rövid és sikertelen közgazdásztanonci kitérőm után visszatérek -- immár hivatásos újságíróként -- az egyetemre, még tart a lázas állapot. Cikkek és ellencikkek szerzői követelnek helyet maguknak a lapban. A tét nem kicsi: ha megvalósul a reform, Európa legkorszerűbb és legdinamikusabb intézménye leszünk. A hallgatók képviselői szavazati joggal vehetnek részt a különböző testületi üléseken (az egyetemi tanácsban is), véleményezhetik a tananyagokat, jegyzeteket, tankönyveket, az oktatók teljesítményét. Mint a méhkas zsong az aula, a zsibongó, a szerkesztőség, a KISZ-bizottság. Ez utóbbiban tisztségviselő a későbbi kormányfő Németh Miklós és kabinetjének tagjai, illetve magas közhivatalok viselői, bankárok, nagyvállalatok vezetői. A „nagy generáció", vagy más jellemzés szerint a „Dimitrov téri fiúk". Ismeretlen arcok jelennek meg. Itt a BM -- mondják. Párttitkárunk elzavarja őket. Nem tudom, csak feltételezem, hogy ez a dicstelen csehszlovákiai bevonulással kapcsolatos felzúdulás heteiben történhetett.
Páratlan és megbocsáthatatlan dolog történt akkoriban a Közgazdásznál. Az akkori főszerkesztő feljelentette a pártbizottságon az egyik hallgatót (ma neves SZDSZ-es politikus és kiváló közgazda) s ezzel megszentségtelenítette a helyet. Az agórát. Féktelen dühömben megpróbáltam rádönteni a nálam kétszer nehezebb íróasztalt. Félreértés ne legyen, nem voltam ellenálló, csak lázadó. Sokakkal együtt hittem a szocializmus megreformálhatóságában. '68-ban úgy láttam, minden emellett szól. 1972-ben elfogadtam a Népszabadság ajánlatát. Úgy éreztem, a történet véget ért.
Soha többé nem találtam olyan munkahelyet, amelyik ennyire állandó szellemi készenlétet, naprakész kulturális és politikai tájékozottságot igényelt volna, ahol ismeretlen a bürokrácia, a kötelező főnöki tekintély s ki-ki tehetsége, teljesítménye, embersége alapján ítéltetik meg. Ez volt az a hely.
A rektorhelyettessel kellett beszélnem, valami egyetemi ügyben, még aznap. Belépek a szobájába, máskor rám se néz, most viszont elmerengve elmém pillanatnyi állapotán, kissé aggódva figyeli mozdulataimat. A szemlélődés befejeztével egyenesen, ahogy szokta, a tárgyra tér: mondja, maga értelmes ember, hogy írhat olyan marhaságokat, mint ez a vers? Ezzel Bedő Gyula be is fejezte, valahogy úgy, hogy fátyol rá. Jött Szabó Kálmán, s csak úgy közvetlenül, két lélegzet között megkérdezte: Mondja Kati, van aki érti ezt a micsodát, ezt a maga versét?
Gondi Józseftől beható kritikát kaptam, a legtöbb írásban megjelent néhány sor, amit nem abból az alapállásból írtak. Az egész Parnasszussal baj lett. Kiderült, hogy minden versíró és novellista utalt valamire, amire mi, a hozzá nem értők álmunkban sem gondoltunk. Hogy tévedtünk, amikor azt hittük, hogy az egyik diák piáló társait csepüli versében, hiszen nem is a diákhoz szólt, csak ürügy, máson akar ez a gyerek ütni! Az elvhűeken, a harcosokon. S szépen sorra rendre egy új Parnasszus állt előttem, a tudat alatti gondolatok sorakoztak föl. A múzsa csendesen könnyezett, én vigasztaltam. Azt mondta, nem teszi be többé a lábát, sem a csókját ezek közé a falak közé. Mondtam, tartson csak ki, nem mintha annyian követnék, dehát sokan csókolódznak a folyosókon.
Ez az a hely...
(Profi újságíró létemre nem találom a megfelelő szavakat. ez az a hely..., innen kéne folytatni. Úgy érzem magam, mint egy veterán, aki hősi idők felidézésére készül. Riasztó metamorfózis. Pedig örülnöm kellene. Pályám legmaradandóbb és legkellemesebb nyolc éve telt el falai között. Védettségben, hiszen az egyetem mindig is élvezett némi kiváltságot a bürokratákkal, a politika martalócaival szemben, holott gyanakvó figyelmük kitüntetett szereplője volt. Perlekedtünk, meghátráltunk, sikereket értünk el a nagy dühök, elszánások és tehetetlenség stációi változtak. Jó volt mindennek részese lenni, jó volt ott és együtt lenni. Felejthetetlen.)
Elsőévesként, 1963-ban, félénken léptem át a szerkesztőség küszöbét. Üzenetekkel, cikkekkel, plakátokkal teleaggatott falak, összefirkált ajtók, kopott íróasztalok, hangzavar fogadott. Csupa felsőbb éves. Nemigen tudtam megszólalni, csak álldogáltam. Faklen Pali, főszerkesztő, mentor, lelkek ismerője jött segítségemre. Noszogatott, írjak, témákat ajánlott. Húzódoztam. Ostobán túlrendszabályozott gimnáziumi éveim után időre volt szükségem, hogy megszokjam az egyetemi légkört. S korántsem mellesleg tanulni akartam, mert nagy szükségem volt az ösztöndíjra. (Később évről-évre ismétlődött a látvány, amint egy-egy benjamin félszegen megáll az ajtóban.) A bátorítások hatására írni kezdtem -- mindig is ezt akartam --, valahányadik fogalmazványom meg is jelent. Odatartoztam.
Azt hiszem, csak úgy mellékesen írtunk cikkeket, főként a lapzárta előtti napokban. Egyébként kitárgyaltuk mikrovilágunkat, filmekről, könyvekről s természetesen és mindenekelőtt politizáltunk, pontosabban ideológiai csatákat vívtunk. Mellesleg folyamatosan megváltottuk a világot. Szidtuk a jegyzeteket, az előadásokat, szemináriumokat, előadókat, oktatókat; értelmeztük Marxot és Lenint, Hegelt és Langet, Sartret és Ortegat, Jancsót és Truffeaut, Salingert és Kerouacot. Közben szerelmek szövődtek és múltak el, humoristáink sziporkázása kiapadhatatlannak tűnt. Rejtő kötelező irodalomnak számított. Állandó látogatói voltunk az Egyetemi Színpadnak, a Filmmúzeumnak. A Közgáz-klub törzsvendégeinek számítottunk, ott zajlott a nevezetes Zalotai-féle szalagház vita is, amit előzőleg az ELTE-n betiltottak. Lelkesen támogattuk az ötletet a utáltuk a packázó hivatalt, holott lehet, hogy a bürokratáknak volt igazuk.
Egyre jobban nekibátorodtunk. Néhány professzor már dolgozott a később új gazdasági mechanizmusnak (ugm) nevezett reformprogramon, s errõl saját hallgatóinak be is számolt. Mozgolódott a KISZ. Utolsó egyetemi éveimben már egyetlen előadást sem hallgattam, szemináriumokra is csak elvétve jártam. Nem mulasztottam el viszont Hegedűs András rendhagyónak számító fakultatív szociológiai foglalkozásait, Liska Tibor rebellis beszámolóját sajátos modelljéről. A legtöbb időt vélhetően a szerkesztőségben töltöttem, innen indultak és ide érkeztek a legfrissebb hírek. Ez volt az „origóm".
1967 a cezúra éve. Szabó Kálmán rektor inspirációjára s a KISZ-esek követelésére megkezdődnek az egyetemi reform előkészületei. Mini forradalom van születőben, a Közgazdász a pártolók és ellenzők csatatere. (Az előbbiek többsége hallgató, az utóbbiak egy része oktató.) Amikor rövid és sikertelen közgazdásztanonci kitérőm után visszatérek -- immár hivatásos újságíróként -- az egyetemre, még tart a lázas állapot. Cikkek és ellencikkek szerzői követelnek helyet maguknak a lapban. A tét nem kicsi: ha megvalósul a reform, Európa legkorszerűbb és legdinamikusabb intézménye leszünk. A hallgatók képviselői szavazati joggal vehetnek részt a különböző testületi üléseken (az egyetemi tanácsban is), véleményezhetik a tananyagokat, jegyzeteket, tankönyveket, az oktatók teljesítményét. Mint a méhkas zsong az aula, a zsibongó, a szerkesztőség, a KISZ-bizottság. Ez utóbbiban tisztségviselő a későbbi kormányfő Németh Miklós és kabinetjének tagjai, illetve magas közhivatalok viselői, bankárok, nagyvállalatok vezetői. A „nagy generáció", vagy más jellemzés szerint a „Dimitrov téri fiúk". Ismeretlen arcok jelennek meg. Itt a BM -- mondják. Párttitkárunk elzavarja őket. Nem tudom, csak feltételezem, hogy ez a dicstelen csehszlovákiai bevonulással kapcsolatos felzúdulás heteiben történhetett.
Páratlan és megbocsáthatatlan dolog történt akkoriban a Közgazdásznál. Az akkori főszerkesztő feljelentette a pártbizottságon az egyik hallgatót (ma neves SZDSZ-es politikus és kiváló közgazda) s ezzel megszentségtelenítette a helyet. Az agórát. Féktelen dühömben megpróbáltam rádönteni a nálam kétszer nehezebb íróasztalt. Félreértés ne legyen, nem voltam ellenálló, csak lázadó. Sokakkal együtt hittem a szocializmus megreformálhatóságában. '68-ban úgy láttam, minden emellett szól. 1972-ben elfogadtam a Népszabadság ajánlatát. Úgy éreztem, a történet véget ért.
Soha többé nem találtam olyan munkahelyet, amelyik ennyire állandó szellemi készenlétet, naprakész kulturális és politikai tájékozottságot igényelt volna, ahol ismeretlen a bürokrácia, a kötelező főnöki tekintély s ki-ki tehetsége, teljesítménye, embersége alapján ítéltetik meg. Ez volt az a hely.
