Sokan álmélkodva mosolyognak, amikor meghallják, hogy eredetileg iparszakos közgazdász volnék. Egykori évfolyamtársaim viszont cseppet sem csodálkoznak azon, hogy végül is az író, közelebbről a színpadi szerzői hivatást választottam. Ugyanis, már az egyetemi tanulmányaim alatt jelét adtam ebbeli érdeklődésemnek. Hogy csak az évzárókat követő műsora esteket említsem. A legutolsó például olyan viharos sikert aratott, hogy kollégáim mindmáig nosztalgiával emlegetik. Ez alkalommal nem csak írtam és rendeztem, hanem parodistaként is közreműködtem. Egyik kitűnő professzorunkat, Pach Zsigmond Pált utánoztam, általános elismerést aratva. Ami igen nagy elégedettséggel és örömmel töltött volna el, ha nem lett volna még hátra a gazdaság-történet szigorlatom. De az még hátra volt...
Meg kell jegyeznem, hogy kiváló vizsgázóként tartott számon az évfolyamom. Látszólag kipihenten, felhőtlen derűvel az arcomon, és olyan magabiztos mosollyal tudtam belépni a vizsgáztató szobájába, mint aki azt mondja: „Nos, ha már éppen erre jártam, akkor essünk gyorsan túl ezen a kis csacsiságon!" De ez alkalommal szorongva, és idegesen léptem be Pach professzorhoz. – Hűha! – gondoltam – Most kapaszkodjunk meg, mert kemény percek következnek! ... Lehet, hogy a professzor úr nem kedveli a tréfát, és akkor...
Pokolian nehéz kérdést húztam. Úgy éreztem ez nem véletlen, ez már a professzori bosszú műve. Kapkodva, logikátlanul makogtam, egyre jobban hatalmába kerített a riadt bizonytalanság. A professzor apró kis segéd-kérdésekkel próbált noszogatni. Én apró kis tőrszúrásokként rándultam meg a közbeszólásaira, lassan kivert a hideg veríték, elszorult a torkom, egyre nyomorultabban éreztem magam...
Aztán – hála égnek – véget ért a kínszenvedésem, és amikor hónom alatt a közepessel kifelé tántorogtam, Pach Zsigmond Pál hozzám sietett és őszinte sajnálkozással csóválta a fejét.
– Ejnye, ejnye fiam! – mondta. Maga mindenből jelesre szigorlatozott és épp az én tárgyamból mondott csődöt? ...Sajnos annyira gyatrán felelt, hogy ha nem utánoz ilyen kitűnően az évzárón, talán még elégségest sem adtam volna!... – nézett mélyen a szemembe, és lökött ki barátságosan a folyosóra...
Meg kell jegyeznem, hogy kiváló vizsgázóként tartott számon az évfolyamom. Látszólag kipihenten, felhőtlen derűvel az arcomon, és olyan magabiztos mosollyal tudtam belépni a vizsgáztató szobájába, mint aki azt mondja: „Nos, ha már éppen erre jártam, akkor essünk gyorsan túl ezen a kis csacsiságon!" De ez alkalommal szorongva, és idegesen léptem be Pach professzorhoz. – Hűha! – gondoltam – Most kapaszkodjunk meg, mert kemény percek következnek! ... Lehet, hogy a professzor úr nem kedveli a tréfát, és akkor...
Pokolian nehéz kérdést húztam. Úgy éreztem ez nem véletlen, ez már a professzori bosszú műve. Kapkodva, logikátlanul makogtam, egyre jobban hatalmába kerített a riadt bizonytalanság. A professzor apró kis segéd-kérdésekkel próbált noszogatni. Én apró kis tőrszúrásokként rándultam meg a közbeszólásaira, lassan kivert a hideg veríték, elszorult a torkom, egyre nyomorultabban éreztem magam...
Aztán – hála égnek – véget ért a kínszenvedésem, és amikor hónom alatt a közepessel kifelé tántorogtam, Pach Zsigmond Pál hozzám sietett és őszinte sajnálkozással csóválta a fejét.
– Ejnye, ejnye fiam! – mondta. Maga mindenből jelesre szigorlatozott és épp az én tárgyamból mondott csődöt? ...Sajnos annyira gyatrán felelt, hogy ha nem utánoz ilyen kitűnően az évzárón, talán még elégségest sem adtam volna!... – nézett mélyen a szemembe, és lökött ki barátságosan a folyosóra...
