A tudás titka: egy pohár víz!
Közel negyedszázaddal ezelőtt abban a szerencsében volt részem, hogy vizsgázhattam Nyárádinál, a könyvvitel professzoránál. Az ő vizsgái különösen félelmetesek voltak, mert az volt a szokása, hogy egyszerre négy hallgatót hívott be, s ugyanazokat a kérdéseket sorban mindegyiküknek feltette. Ebből következően az első vizsgázó helyzete volt a legkönnyebb, tekintve, hogy relatíve ő tudta a legtöbbet elmondani a kérdéssel kapcsolatban. A legrosszabb helyzetben ugyanakkor a negyedik volt, miután neki már rendszerint nem sok mondanivalója akadt.
Történt pedig, hogy a nevezetes vizsgán éppen én kerültem az utolsó helyre. Nyárádi professzor feltette a kérdést az első hallgatónak, aki gondolkozott, de nem tudta a helyes választ megadni. A kérdésen közben én is gondolkoztam, s csak annyi jutott eszembe, hogy a válasz a jegyzet kb. 30. oldalának alján található. Ezenkívül semmi más nem jutott az eszembe.
A professzor már a második vizsgázót faggatta s én még mindig nem tudtam, hogy mit fogok mondani. Lelki szemeimmel már láttam a professzor kezében a tollat amint éppen beírja indexembe az elégtelent. Ebben a pillanatban felém fordult Nyárádi professzor és a következőket mondta: „Kolléga úr! Maga úgyis ráér, kérem hozzon nekem egy pohár vizet.”
Az üres pohárral a kezemben a folyosóra kimenni, s menet közben egy kollégám kezéből kikapott jegyzet 30. oldalán a helyes választ fellelni, csupán egy pillanat műve volt! Megkönnyebbülten ültem helyemre, mert időközben Nyárádi professzor a harmadik vizsgázót is „elfogyasztotta”, így kaptam jelest könyvvitelből.
Ebből is látható, hogy a siker akárcsak Seribe darabjában néha egy pohár vízen múlik.
Közel negyedszázaddal ezelőtt abban a szerencsében volt részem, hogy vizsgázhattam Nyárádinál, a könyvvitel professzoránál. Az ő vizsgái különösen félelmetesek voltak, mert az volt a szokása, hogy egyszerre négy hallgatót hívott be, s ugyanazokat a kérdéseket sorban mindegyiküknek feltette. Ebből következően az első vizsgázó helyzete volt a legkönnyebb, tekintve, hogy relatíve ő tudta a legtöbbet elmondani a kérdéssel kapcsolatban. A legrosszabb helyzetben ugyanakkor a negyedik volt, miután neki már rendszerint nem sok mondanivalója akadt.
Történt pedig, hogy a nevezetes vizsgán éppen én kerültem az utolsó helyre. Nyárádi professzor feltette a kérdést az első hallgatónak, aki gondolkozott, de nem tudta a helyes választ megadni. A kérdésen közben én is gondolkoztam, s csak annyi jutott eszembe, hogy a válasz a jegyzet kb. 30. oldalának alján található. Ezenkívül semmi más nem jutott az eszembe.
A professzor már a második vizsgázót faggatta s én még mindig nem tudtam, hogy mit fogok mondani. Lelki szemeimmel már láttam a professzor kezében a tollat amint éppen beírja indexembe az elégtelent. Ebben a pillanatban felém fordult Nyárádi professzor és a következőket mondta: „Kolléga úr! Maga úgyis ráér, kérem hozzon nekem egy pohár vizet.”
Az üres pohárral a kezemben a folyosóra kimenni, s menet közben egy kollégám kezéből kikapott jegyzet 30. oldalán a helyes választ fellelni, csupán egy pillanat műve volt! Megkönnyebbülten ültem helyemre, mert időközben Nyárádi professzor a harmadik vizsgázót is „elfogyasztotta”, így kaptam jelest könyvvitelből.
Ebből is látható, hogy a siker akárcsak Seribe darabjában néha egy pohár vízen múlik.
