(Amikor ez az írás megjelent a Közgazdászban, a Szikra Nyomda tördelői alig akarták megtenni, hogy fejjel lefelé teszik be a hátsó oldalra, ami rendszerint a humor-oldal volt. Végül sikerült rávenni őket, ám a webes változatnál már végképp nem érdemes ezzel erőlködni, mégsem állhat mindenki fejre a számítógépe vagy a tabletje előtt. Így hát gondoljuk azt, hogy ez a szöveg 180 fokkal fordítva – vagyis feje tetején – áll)
Fogom az újságot. Olvasni kéne – gondolom, és megfordítom, mert fejjel lefele tartottam (ezt eddig nem említettem). Tehát megfordítottam, mert nem szeretek fejen állva olvasni, és hátralapozok az utolsó oldalra – bár bevallom, nem is kellett lapozni, csak megfordítani ismét, de most nem lentről fel, hanem elölről hátra – és nézegetem, hogy melyikkel kezdjem. Egyébként mindig ez a szokásom, és általában a humoroldal az első, amit olvasok, mint most is. Amíg válogatok a címek között, végignézem a karikatúrákat (ez az autós rajz kifejezetten tetszik) és egyszer csak megüti a szemem egy rövidke írás, aminek az a címe, hogy „Forgatom az újságot". Na – mondom magamban – ezt olvasom, mert lehet, hogy rólam szól, hiszen most én is éppen forgatom az újságot. Remélem, hogy nevetni is fogok rajta, hiszen a humoroldalon van, tehát bizonyára nevettető szándékú. Ráadásul kedvenc humoristám írta, aki egyébként nagyon jó barátom, és egyszer már megígérte, hogy ír majd rólam is valamit. Elkezdem olvasni, és rájövök, hogy valóban rólam szól, mivel pár perce én is fogtam az újságot, és arra gondoltam, hogy olvasni kéne. És most eszembe jut, hogy milyen nagy hatalom is az újság. Egyik napról a másikra ismertté tehet, vagy elfelejtethet valakit az olvasók ezreivel. Holnaptól mindenki megtudhatja valakiről, hogy milyen szép, jó vagy/okos, vagy esetleg épp az ellenkezőjét is. Kíváncsi vagyok, hogy engem vajon milyen oldalamról mutat be barátom cikke, ezért továbbolvasom. Azt írja, hogy megfordítom az újságot, mert eddig fejjel lefelé tartottam. Hát ez igaz, valóban kissé szórakozott vagyok, de azért ez a személyeskedés egy kicsit bántó: minek ezt mindenkinek tudni. De lássuk tovább! Azt írja, hogy én mindig hátulról kezdem az újságolvasást. Ez azért disznóság! Mert egyszer ezt elmondtam neki, azért nem kellene visszaélni a barátsággal. Idáig mindenki azt hitte, hogy én egy komoly ember vagyok, és tessék, holnaptól tudni fogják, hogy én fontosabbnak tartom az ő ócska vicceit, a politikai, vagy oktatási rovat írásainál. Ezt érdemlem én egy baráttól? És meg is írja: „kedvenc humoristám írta, aki egyébként nagyon jó barátom". Hát először is: Engem mindenki szerény embernek ismert, aki sohasem vágott föl arra, hogy az ismert humorista jó barátja, mert nagyképűnek tartanák. Másodszor: az ilyen ember nem jó barát, és ezért most minden baráti kapcsolatot megszakítok vele! Fulladjon meg! Remélem, legalább a nevem nem írta ki teljesen. Talán nem ismernek majd rám mások. Dehogynem, odaírta. A piszok. Ott díszeleg a nevem (családi- és utó) a végén; csupa nagybetűkkel:
Fogom az újságot. Olvasni kéne – gondolom, és megfordítom, mert fejjel lefele tartottam (ezt eddig nem említettem). Tehát megfordítottam, mert nem szeretek fejen állva olvasni, és hátralapozok az utolsó oldalra – bár bevallom, nem is kellett lapozni, csak megfordítani ismét, de most nem lentről fel, hanem elölről hátra – és nézegetem, hogy melyikkel kezdjem. Egyébként mindig ez a szokásom, és általában a humoroldal az első, amit olvasok, mint most is. Amíg válogatok a címek között, végignézem a karikatúrákat (ez az autós rajz kifejezetten tetszik) és egyszer csak megüti a szemem egy rövidke írás, aminek az a címe, hogy „Forgatom az újságot". Na – mondom magamban – ezt olvasom, mert lehet, hogy rólam szól, hiszen most én is éppen forgatom az újságot. Remélem, hogy nevetni is fogok rajta, hiszen a humoroldalon van, tehát bizonyára nevettető szándékú. Ráadásul kedvenc humoristám írta, aki egyébként nagyon jó barátom, és egyszer már megígérte, hogy ír majd rólam is valamit. Elkezdem olvasni, és rájövök, hogy valóban rólam szól, mivel pár perce én is fogtam az újságot, és arra gondoltam, hogy olvasni kéne. És most eszembe jut, hogy milyen nagy hatalom is az újság. Egyik napról a másikra ismertté tehet, vagy elfelejtethet valakit az olvasók ezreivel. Holnaptól mindenki megtudhatja valakiről, hogy milyen szép, jó vagy/okos, vagy esetleg épp az ellenkezőjét is. Kíváncsi vagyok, hogy engem vajon milyen oldalamról mutat be barátom cikke, ezért továbbolvasom. Azt írja, hogy megfordítom az újságot, mert eddig fejjel lefelé tartottam. Hát ez igaz, valóban kissé szórakozott vagyok, de azért ez a személyeskedés egy kicsit bántó: minek ezt mindenkinek tudni. De lássuk tovább! Azt írja, hogy én mindig hátulról kezdem az újságolvasást. Ez azért disznóság! Mert egyszer ezt elmondtam neki, azért nem kellene visszaélni a barátsággal. Idáig mindenki azt hitte, hogy én egy komoly ember vagyok, és tessék, holnaptól tudni fogják, hogy én fontosabbnak tartom az ő ócska vicceit, a politikai, vagy oktatási rovat írásainál. Ezt érdemlem én egy baráttól? És meg is írja: „kedvenc humoristám írta, aki egyébként nagyon jó barátom". Hát először is: Engem mindenki szerény embernek ismert, aki sohasem vágott föl arra, hogy az ismert humorista jó barátja, mert nagyképűnek tartanák. Másodszor: az ilyen ember nem jó barát, és ezért most minden baráti kapcsolatot megszakítok vele! Fulladjon meg! Remélem, legalább a nevem nem írta ki teljesen. Talán nem ismernek majd rám mások. Dehogynem, odaírta. A piszok. Ott díszeleg a nevem (családi- és utó) a végén; csupa nagybetűkkel:
