Haász Árpád szórakozottságáról volt híres, mindig keresett valamit. Minden elveszett nála. Történt, hogy a KISZ szervezet Lumumba néger politikus meggyilkolása miatt tiltakozó gyűlést szervezett az ELTE-vel együtt. Miután Haász kolléga nagyon rátarti volt, a KISZ titkár külön elment hozzá, hogy meghívja a gyűlésre. Már megint elnökölni kell – mondta erre az öreg. Szegény KISZ titkár, akinek esze ágában sem volt elnöklésre felkérni őt, mit tehetett? Egy papírra felírta a tennivalókat: a) üdvözölni kell az ELTE küldöttséget, b) a KISZ titkár beszédet mond, c) Kono M'bonyo néger hallgató hozzászól. Amíg Haász kolléga a szobájából az I. előadóba ért, elvesztette a cédulát. Elfoglalta az elnöki széket és a teljes ornátusban, Ortutay rektor vezetésével bevonuló ELTE tanácsot üdvözölte, mint az Eötvös József egyetem képviselőit. Mi a pad alá bújva kuncogtunk, Ortutayék meredten néztek. Az öreg arra emlékezett, hogy a KISZ titkár tart beszédet és ezt be is jelentette, utána derengett neki valami egy néger hallgatóról. A következőket jelentette be: ...... (érthetetlen név) néger hallgató szavalata következik. A KISZ titkár súgni akarta, hogy nem szavalatról, hanem hozzászólásról van szó. Mire az öreg: Nem fog szavalni! – A szomorú esemény miatti gyűlés a görcsös – a nevetést elnyomni akaró – igyekezetbe fulladt.
Rudas László, az Egyetem első rektora filozófiát tanított. egy hallgatónak vizsgáztatás közben a témához kapcsolódó politikai kérdést tett fel. A hallgató (1950-51-ben történt) tiltakozott, mondván: én filozófiából készültem, politikával nem foglalkozom, mire Rudas: jól van fiatalember, maga ezt mondhatja, de ettől még a politika foglalkozik magával!
Ugyancsak Rudassal történt, hogy előadásában azzal a marxista tétellel foglalkozott, hogy a kapitalisták profitéhségükben olyasmiket tesznek, amivel a kapitalizmus sírját ássák. Egy hallgató felállt és azt mondta: de kérem, a kapitalisták nem hülyék, hogy ilyeneket csináljanak! Mire Rudas: kérem, van egy szellemes francia mondás, hogy „... a legszebb francia menyasszony sem adhat mást, mint amije van".
Rektorhelyettes koromban történt, hogy egy késő őszi nap délutánján még dolgoztam, amikor a szó legszorosabb értelmében berontott hozzám Peres, az egyetem villanyszerelője és a dühtől elfúló hangon közölte, hogy benyitva az V. előadóba ott talált egy diákpárt, akik – magyarul, körülírás nélkül megmondta, mit csináltak. Na de Peres elvtárs, próbáltam csitítani, fiatalok, nincs szobájuk... stb. Mire Peres: de rektorhelyettes elvtárs, ezek két 300-as körtét égettek!
Az ötvenes, sőt hatvanas években is elő volt írva, hogy a hallgatók mezőgazdasági munkában vegyenek részt, általában állami gazdaságokban, ahol gondoskodni tudtak elhelyezésükről. Egyik évben – dékán lévén – javasoltam a rektornak és a másik két dékánnak, hogy mivel az állami gazdaságok úgysem igényelnek annyi hallgatót, amennyivel rendelkezünk, viszont a munkában való részvétel minisztériumi rendelet szerint kötelező, azoknak a hallgatóknak, akik a munkát megelőzően kérték felmentésüket, adjuk meg. Azokat azonban, akik ezt nem teszik és nem mennek el dolgozni, vonjuk felelősségre. Mondanom sem kell, ez utóbbiak voltak többségben. A számonkéréskor a legkülönbözőbb igazolásokkal próbálták elkerülni a felelősségrevonást. Ezek jórészét elfogadtam, de néhány gyanúsnak tűnő esetben berendeltem a delikvenseket. Két ilyen maradt meg az emlékezetemben. Az egyik: egy fiú azzal indokolta távolmaradását, hogy felesége veszélyeztetett terhes. – S egyébként mit csinál a felesége? – kérdeztem. – Állásban van. – Ez idő alatt is dolgozott? – Igen, felelte a diák. Értem, mondtam, ő dolgozott, maga pedig otthon őrizte a veszélyeztetett terhességet.
A másik esetben egy lány a kecskeméti SZTK rendelő igazolásával kívánta bizonyítani, hogy hírtelen olyan fogbántalmak lepték meg, hogy nem tudott elutazni az adott gazdaságba. Én – megvizsgálva az orvosi igazolást, azt a javaslatot tettem, hogy ismerje el annak hamisságát, széttépjük és ezzel tovább nem foglalkozunk. Ő sértődötten kikérte magénak a gyanúsítást. Na jó, mondtam, akkor magyarázza meg nekem, hogyan lehetséges, hogy ez a rendelő vasárnap kezelte őt. Ugyanis a dátum szerint vasárnapi kezelés történt. Erre elsírta magát, s azt mondta, hogy az igazolást Kecskeméten lakó vőlegényétől kapta.
Mindkettőnek azt mondtam, hogy van egy mondás, amely szerint a hazug embernek jó emlékezőtehetséggel kell rendelkeznie, ha nem akarja, hogy rajtakapják. Ezt én megtoldom azzal, hogy aki csalni akar, legyen körültekintő.
Ugyancsak dékáni mivoltomban esett meg, az ún. Ratkó-korszakban, amikor szigorúan tilos volt az abortusz, hogy bejött hozzám egy hallgató és azt kérte, adjak neki gyorsan 200 forint rendkívüli segélyt. Mi a probléma, kérdeztem. – Tetszik tudni, meg kell nősülnöm. Értem, mondtam, de miért éppen 200 forint kell ezokból? – Arról van szó – felelte –, hogy le kell utazni a hölgy szüleihez, de nincsen pizsamája. – Jó, megkapja a pénzt, de engedje meg, hogy megjegyezzem, amikor megtörtént a helyzetet megalapozó eset, úgy látszik nem volt szükség pizsamára.
Másik filozófus rektorunk Fogarasi Béla volt. Az esethez tudni kell, hogy az épületnek az egyetem részére való átalakításakor létesítettek egy külön rektori WC-t, félig szemben a rektori hivatallal, a kis lift és az akkori hivatalsegédi szoba között. Ennek a WC-nek a kulcsa a rektor szobájában az ajtófélfán lógott egy szögön. Fogarasinak egyszer szüksége támadt a WC-re. Addig még sohasem használta, körülbelül sejtette, hol van. Leakasztotta a szögről a kulcsot és a hivatalsegédnők szobája ajtaját próbálta vele kinyitni, mire belülről kiszóltak: Bújj be, nyitva van!! Erre Fogarasi visszamenekült a rektori hivatalba és kérte Krinizsnét (akit ő következetesen Kinizsinénak hívott), mutassa meg, hol van a rektori WC. Krinizsné – aki nagyon helyes, határozott fellépésű nő volt –, fogta a kulcsot: jöjjön rektor elvtárs! Odament és kinyitotta az ajtót. Mire Fogarasi: Köszönöm, a többit már magam.
Velem fordult elő, egy májusi vizsgaidőszakban. Egy csoport már levizsgázott, amikor megjelent egy, a csoporttól lemaradt diáklány. Szó, ami szó, nagyon csinos volt. Mielőtt leült, vagy háromszor körülfordult. Be kell vallanom, nagy esztétikai élvezettel nézegettem a kitűnő formájú „karosszériát". A lányka lefelelt, nem tengett túl a tudása. Közepest adtam neki. Sértődötten vette tudomásul a dolgot, mire én megjegyeztem: Tudja kedvesem, én a fejre osztályozok.
Ugyancsak velem esett meg, hogy az egyik vizsgaidőszak előtt délben egyedül maradtam a tanszéken, a többiek lementek ebédelni. Megjelent egy diák, hogy ő vizsgára akar jelentkezni, történetesen az én tárgyamból. Miután beírtam a listára, megkérdeztem: Ki tartja maguknak az előadást? – A Forgács tanár úr – hangzott a felelet. Ismeri? – kérdeztem, miután én őt még nem láttam az előadásomon. Persze, felelte. – Akkor engedje meg, hogy bemutatkozzam, mondtam, Forgács vagyok. A hallgató elég nehezen találta meg a kijáratot.
Valamikor – régen – a Tervtanszéken történt. Egy elég csinos hallgatónő jelent meg a vizsgáztató adjunktusnál. Leült az íróasztal előtti székre és elég szép látványt nyújtott a miniszoknyájában. Az adjunktus – kezében a tételkártyákkal – kissé belefeledkezett a látványba, majd feleszmélve így szólt: na húzza már! Mire a lányka egy picit igazított a minin. – A tételre gondoltam, – mondta az adjunktus.
Ugyancsak a Ratkó-korszakban történt, hogy a lányok a szerelmet csak legalizált keretek között voltak hajlandóak gyakorolni. Sok lett a diákházasság, ami komoly problémát okozott, mert az internátusban a házaspárok külön szobát kértek. Fokozódott a helyzet súlyossága, amikor egyre több asszonyka teherbe esett. Az áldott állapotban lévő fiatalasszonyok küldöttségbe jöttek hozzám, mint dékánhoz, hogy szervezzem meg a születendő gyermekek napközi elhelyezését. Kifakadtam, s olyat mondtam, amin sokáig szórakozott az egész egyetem. Ugyanis – már a külön szobák is elég gondot okoztak, s erre jönnek a gyerekekről való gondoskodással – azt mondtam: Ez nem valami jó munkamegosztás, maguké az élvezet, enyém a gond!
Kalandos utazás
Egyetemi működésem emlékezetes színfoltjai voltak a nyári üzemi gyakorlat cserék, amelyet főleg az NDK-val és Bulgáriával folytattunk rendszeresen. Néhányszor magam is vállalkoztam a vezetésre. A program általában úgy alakult, hogy két hét szakmai tájékozódás, egy hét nyaralás. Egyik évben az NDK-ba mentünk, Lipcsébe, mivel az ottani főiskolával volt csere-egyezményünk. A szakmai tapasztalatcsere során fogadott bennünket a városi tanács kereskedelmi osztályának vezetője. Velem volt két adjunktus, akik közül az egyik jól tudott németül. Megállapodtunk, hogy ketten tolmácsolunk felváltva németről-magyarra és viszont. E látogatáson rám jutott a németről-magyarra fordítás feladata. Az osztályvezető elkezdte a szövegét, amit én meredten hallgattam, mert egy-két kötőszón Kivül semmit sem értettem. Az osztályvezető ugyanis, szász volt, aki éppen csináltatta fogait. Magamhoz térve kértem, hogy ha lehet tagoltabban beszéljen. Mire ő most már érthető németséggel elnézést kért és azt mondta ne legyen kisebbrendűségi érzéseim, mert az ő apja Lipcse környékén lakó 70 éves szász, akinek, ha bejön Lipcsébe, ő tolmácsol.
A második hét elején megkérdeztem a kísérőnként működő adjunktusnőtől, hogy mikor és hova utazunk nyaralni. A következő hétfőn éjjel, USEDOM szigetére, hangzott a válasz, hozzátéve, hogy sajnos Berlinben át kell szállnunk, sőt át kell menni egy másik pályaudvarra, mert közvetlen vonat csak hetenként háromszor – kedden, csütörtökön és szombaton van, nekünk viszont a program szerint hétfőn éjjel kell elutaznunk.
A velem lévő feleségemmel séta közben bementünk a hatalmas lipcsei pályaudvarra. Ott a menetrendi táblán megtaláltam az éjjel 1 órakor induló vonatunkat és a közvetlen vonatot is, amely 1 óra 30 perckor indult, melléje jegyezve, Di, Do, SA rövidítések. Mondom a feleségemnek, itt valami zavar van, mert hétfő éjjel 1 óra 30, az már kedd. Visszamenve a főiskolára, mondom az adjunktusnőnek, miért nem a közvetlen vonattal utazunk? Mire ő, mert az csak kedden közlekedik. De Kolléganő! Hétfőn éjjel fél kettő, az már kedd! – Tényleg, mondta. – Ettől lett az első kétségem a sokat hangoztatott német alaposság, precizitás iránt. Aztán a továbbiakban sokasodtak az ilyen irányú tapasztalataim.
Közölték velünk, hogy a szigeten csoportunk sajnos nem egy, hanem három helyen lesz elszállásolva. Ha jól emlékszem: a lányok Zinnovitz-ban, az oktatók Bansinban, a fiúk Albeckben.
A gyorsvonat nem ment át a szigetre, a végállomásról hídon keresztül gyalog kellett átmennünk a szigeti vicinális pályaudvarára.
Az első állomáson a kisérő adjunktus leszállt a lányokkal, mi a következőn, a fiúk tovább utaztak a kisérőként velük lévő lipcsei diákokkal. Nekünk azt mondták, hogy az oktatók számára Bansinban a Hotel Balutof-ban van két szoba lefoglalva. Kiszálltunk a kicsike állomáson és az ott talált vasutastól megkérdeztem, hol van a nevezett hotel. Ilyen szállodát ő nem ismer. Az nem lehet mondtam. Mire ő – én negyven éve itt lakom, ilyen szálloda nem volt, nincs és szerintem nem is lesz.
Kissé meghökkenve kijöttünk az állomásról és láttam, hogy nem messze van egy kis szálloda, a Hotel Stadt Berlin nevű. Lehet, hogy eltévesztették, gondoltam, és „neben Banhof"-ot kellett volna mondaniuk.
Odacipeltük a csomagjainkat és én bementem. Egy takarítást végző nőt találtam, aki közölte, hogy még nincs kitakarítva a szoba, várni kell. Két szobáról van szó, közöltem. Mire ő „Konzum csak egyet rendelt". Ebből rájöttem, hogy nekünk nincs szoba. Mindenesetre megkértem a hölgyet, engedje meg, hogy a csomagjainkat betegyük a szobába. Lemenve közöltem, hogy itt nincs számunkra szoba rendelve, de én mindenesetre egy szobát lefoglalok. Aztán majd meglátjuk, mi lesz. E közben látok jönni egy taxit, amelyet leintek, mert abban ült a kisérő adjunktusunk 3 diáklányunkkal. Kiderült, hogy ott, ahová szólt a lányok szállásfoglalása, nincs is szálloda, csupa vállalati üdülő van. Közöltem a kisérőnkkel, hogy itt sem stimmelnek a dolgok. Ő megy a polgármesterhez és elintézi. Hamarosan visszajött azzal, hogy a polgármester elintézte, hogy azt a szobát, amelyet én cselesen elfoglaltam, megtarthatjuk. Mi lesz a lányokkal és a két adjunktussal? – A következő helységben el lehet őket helyezni. Erre már én is kíváncsi voltam. Most már két taxival mentünk. Az adjunktus a helyi polgármesterrel való tárgyalás után közölte, hogy mindnyájan el leszünk helyezve az NDK ifjúsági szervezetének az üresen álló nyaralójában. Odataxiztunk, az adjunktus bement kb. húsz perc után meguntam a várakozást és bementem. Látom, hogy az adjunktus tárgyalásban van egy hölggyel. Odamenve kiderült, hogy a nyaraló tényleg üres, de annyira, hogy semmiféle bútor nincs benne.
Az adjunktus közölte, hogy megy a polgármesterhez a lányokkal és a két oktatóval. Majd visszajön ide, itt találkozunk.
Én úgy gondoltam, addig megnézem a fiúkat, akiket itt egy sátortáborban helyeztek el. Elindultam és közben a járókelőket kérdeztem, hol találom a tábort. Menjek tovább mondták. Egyszercsak német és lengyel katonákat láttam, határhoz érkeztem, mivel, mint kiderült, a sziget egyrésze lengyel terület volt. A katonák végre megmutatták, hogy oldalt, nem messze van a tábor. Oda is érkeztem. Óriási sátortábort láttam a dűnékre épülten. A sátrak majdnem egymásba értek, nagynehezen evickéltem köztük. Végre egy csomó játszó gyereket találtam, az egyiket megkérdeztem, hol van az iroda. Ő itt van két hete, de irodát nem látott. Reménytelenül tovább gázoltam a homokban. Egyszercsak megláttam az egyik hosszú fiút állni egy homokdombon. Örömmel üdvözöltem, mire ő siránkozva fogadott. Nézzem meg, milyen kis sátorokat küldött ide a főiskola. Ha lefekszik, térdtől kilóg a lába. De ez semmi. Nézzem a mosdási lehetőséget, amely egy árva csap a szabadban. De az semmi. Nézzem meg a WC.-nek nevezett latrinát, amely egy gödör, rajta egy gerenda. A gyerekek nem jól céloznak és a gerenda, hogy úgy mondjam, síkos. Igyekeztem megvigasztalni őket, hogy mégis van fedél a fejük felett és gyorsan elbúcsúztam.
Visszaérve, hamarosan megjött az adjunktus, hogy egy másik helységben sikerült elhelyezni a lányokat és a két kollégát.
Kézben szétnézve a nyaraló udvarán, láttam egy istállónak látszó nagy épületet, amelynek emelete volt. Felmentem s csodák-csodája egy csupasz ágyakkal berendezett turistaszállást találtam. Ez jó lenne a fiúknak, mert őket ellátták hálózsákokkal s mégis egy száraz épület, mosdóhelyiséggel, WC-vel. A gondnoknő kelletlenül beleegyezett, hogy igénybevegyük a helyiséget. Az adjunktus nekiállt kisöpörni a helyiséget, én pedig elmentem a fiúkér. Nagy örömmel fogadták az új lehetőséget, de kétségbeestek, hogy a több kilóméteres utat csomagjaikkal gyalog kell megtenni. Egyszercsak megláttam egy teherautót, amelyről rakodtak. Megkértem a német diákot, kérje meg a sofőrt, hogy szállítson bennünket a nyaralóhoz. Nem teheti, jött vissza a diák. Mire én, fiúk kinek van egy üveg barackpálinkája? Akadt egy. A barackpálinka kíséretében én mentem a sofőrhöz. 10 perc múlva felpakoltunk a teherautóra. Közben bealkonyodott s én nagyon elfáradtam, de örültem, hogy a fiúknak is emberhez illő szállást sikerült kerítenem.
Másnap délelőtt átmentem megnézni őket. Az ágyakon feküdtek, bágyadt képpel. Mi van, nem tudtok aludni? Nem, ha nem éhesek és nincs pénzük, a kosztra kapott pénzt elvásárolták. Dühös lettem és emlékeztettem őket, hogy megmondtam, ne költsék el a kosztra kapott pénzt, mert én itt nem tudok segíteni, én sem dúskálok a pénzben. Ha elvásárolták a kosztpénzt, harapják a jó sós tengeri levegőt, mondtam dühösen és otthagytam őket. Másnap ismét átmentem s ugyancsak fekve találtam a népet. A kosztolás megoldódott. A szomszédban működik egy nagy gyermek nyaraló és a nevelőnõk adtak kosztot, csak az „ellenszolgáltatás" meglehetősen igénybe vette őket.
Mielőtt letelt az egyhetes nyaralás, megkérdeztem a kisérőnket, hogy rendben van-e a berlini látogatásunk. Ugyanis kértük, hogy egy napot és egy éjjelt Berlinben tölthessünk visszafelé jövet. Rendben van, mondta az adjunktus. Mire én, ne haragudjon, de eddig jóformán semmi sem stimmelt, azért vannak kételyeim. Úgy vagyok ezzel, mint a viccbeli Móric és társa. Elmeséltem neki a viccet: A fasiszta Németországból sikerült kiszökni Móricnak és Jakabnak. Angliába mentek és jelentkeztek a fasizmus elleni harcra. Az angolok szívesen fogadták az ajánlkozást és azt mondták, Belgiumba kellene menni. A dolog sürgős, éjjel megy a repülőgép. Felcsatolják az ejtőernyőt, amely speciális, két ernyőből áll. A kiugrás után 10-ig kell számolni és meghúzni az egyik zsinórt, mire kinyílik a mellernyő, újabb 10-ig számolás után a másik zsinór meghúzására kinyílik a háternyő. Belgiumban egy kis város határában érnek földet, elássák az ejtőernyőt, bemennek a városba, ahol a főtér sarkán várja őket egy autó. A továbbiakról az ottaniak gondoskodnak. Este felszálltak a gépre. Viszonylag rövid repülés után a pilóta intette, kiugrani. Kiugrottak és egymás mellett zuhantak. Meghúzták az egyi zsinórt: semmi, a másik zsinórt: semmi. Mire megszólalt Jakab: Te Móric, én már azt sem hiszem, hogy az autó ott lesz a sarkon.
Hát, sajnos Berlinben további problémák keletkeztek. Egy magán szállodába irányítottak bennünket. Kezdtük írni a bejelentőket, amikor észrevettem, hogy adjunktusunk tárgyalásban van a tulajjal és egyre izgatottabb. Odamentem, mi a probléma? Csak az, mondta a tulaj, hogy majd Lipcséből küldik el a szobákért járó pénzt. Nekem pedig most kell. Már volt ilyen esetem és hét hónap múlva kaptam meg a pénzt. Erre én a telefonhoz mentem, felhívtam a magyar kereskedelmi kirendeltségen dolgozó volt tanítványomat, aki hamarosan megjelent és előlegezte a főiskolának a szükséges összeget.
Így végződött kalandosra sikerült NDK-beli utazásunk és összegeződtek tapasztalataim a német alaposságról és szervezésről.
Rudas László, az Egyetem első rektora filozófiát tanított. egy hallgatónak vizsgáztatás közben a témához kapcsolódó politikai kérdést tett fel. A hallgató (1950-51-ben történt) tiltakozott, mondván: én filozófiából készültem, politikával nem foglalkozom, mire Rudas: jól van fiatalember, maga ezt mondhatja, de ettől még a politika foglalkozik magával!
Ugyancsak Rudassal történt, hogy előadásában azzal a marxista tétellel foglalkozott, hogy a kapitalisták profitéhségükben olyasmiket tesznek, amivel a kapitalizmus sírját ássák. Egy hallgató felállt és azt mondta: de kérem, a kapitalisták nem hülyék, hogy ilyeneket csináljanak! Mire Rudas: kérem, van egy szellemes francia mondás, hogy „... a legszebb francia menyasszony sem adhat mást, mint amije van".
Rektorhelyettes koromban történt, hogy egy késő őszi nap délutánján még dolgoztam, amikor a szó legszorosabb értelmében berontott hozzám Peres, az egyetem villanyszerelője és a dühtől elfúló hangon közölte, hogy benyitva az V. előadóba ott talált egy diákpárt, akik – magyarul, körülírás nélkül megmondta, mit csináltak. Na de Peres elvtárs, próbáltam csitítani, fiatalok, nincs szobájuk... stb. Mire Peres: de rektorhelyettes elvtárs, ezek két 300-as körtét égettek!
Az ötvenes, sőt hatvanas években is elő volt írva, hogy a hallgatók mezőgazdasági munkában vegyenek részt, általában állami gazdaságokban, ahol gondoskodni tudtak elhelyezésükről. Egyik évben – dékán lévén – javasoltam a rektornak és a másik két dékánnak, hogy mivel az állami gazdaságok úgysem igényelnek annyi hallgatót, amennyivel rendelkezünk, viszont a munkában való részvétel minisztériumi rendelet szerint kötelező, azoknak a hallgatóknak, akik a munkát megelőzően kérték felmentésüket, adjuk meg. Azokat azonban, akik ezt nem teszik és nem mennek el dolgozni, vonjuk felelősségre. Mondanom sem kell, ez utóbbiak voltak többségben. A számonkéréskor a legkülönbözőbb igazolásokkal próbálták elkerülni a felelősségrevonást. Ezek jórészét elfogadtam, de néhány gyanúsnak tűnő esetben berendeltem a delikvenseket. Két ilyen maradt meg az emlékezetemben. Az egyik: egy fiú azzal indokolta távolmaradását, hogy felesége veszélyeztetett terhes. – S egyébként mit csinál a felesége? – kérdeztem. – Állásban van. – Ez idő alatt is dolgozott? – Igen, felelte a diák. Értem, mondtam, ő dolgozott, maga pedig otthon őrizte a veszélyeztetett terhességet.
A másik esetben egy lány a kecskeméti SZTK rendelő igazolásával kívánta bizonyítani, hogy hírtelen olyan fogbántalmak lepték meg, hogy nem tudott elutazni az adott gazdaságba. Én – megvizsgálva az orvosi igazolást, azt a javaslatot tettem, hogy ismerje el annak hamisságát, széttépjük és ezzel tovább nem foglalkozunk. Ő sértődötten kikérte magénak a gyanúsítást. Na jó, mondtam, akkor magyarázza meg nekem, hogyan lehetséges, hogy ez a rendelő vasárnap kezelte őt. Ugyanis a dátum szerint vasárnapi kezelés történt. Erre elsírta magát, s azt mondta, hogy az igazolást Kecskeméten lakó vőlegényétől kapta.
Mindkettőnek azt mondtam, hogy van egy mondás, amely szerint a hazug embernek jó emlékezőtehetséggel kell rendelkeznie, ha nem akarja, hogy rajtakapják. Ezt én megtoldom azzal, hogy aki csalni akar, legyen körültekintő.
Ugyancsak dékáni mivoltomban esett meg, az ún. Ratkó-korszakban, amikor szigorúan tilos volt az abortusz, hogy bejött hozzám egy hallgató és azt kérte, adjak neki gyorsan 200 forint rendkívüli segélyt. Mi a probléma, kérdeztem. – Tetszik tudni, meg kell nősülnöm. Értem, mondtam, de miért éppen 200 forint kell ezokból? – Arról van szó – felelte –, hogy le kell utazni a hölgy szüleihez, de nincsen pizsamája. – Jó, megkapja a pénzt, de engedje meg, hogy megjegyezzem, amikor megtörtént a helyzetet megalapozó eset, úgy látszik nem volt szükség pizsamára.
Másik filozófus rektorunk Fogarasi Béla volt. Az esethez tudni kell, hogy az épületnek az egyetem részére való átalakításakor létesítettek egy külön rektori WC-t, félig szemben a rektori hivatallal, a kis lift és az akkori hivatalsegédi szoba között. Ennek a WC-nek a kulcsa a rektor szobájában az ajtófélfán lógott egy szögön. Fogarasinak egyszer szüksége támadt a WC-re. Addig még sohasem használta, körülbelül sejtette, hol van. Leakasztotta a szögről a kulcsot és a hivatalsegédnők szobája ajtaját próbálta vele kinyitni, mire belülről kiszóltak: Bújj be, nyitva van!! Erre Fogarasi visszamenekült a rektori hivatalba és kérte Krinizsnét (akit ő következetesen Kinizsinénak hívott), mutassa meg, hol van a rektori WC. Krinizsné – aki nagyon helyes, határozott fellépésű nő volt –, fogta a kulcsot: jöjjön rektor elvtárs! Odament és kinyitotta az ajtót. Mire Fogarasi: Köszönöm, a többit már magam.
Velem fordult elő, egy májusi vizsgaidőszakban. Egy csoport már levizsgázott, amikor megjelent egy, a csoporttól lemaradt diáklány. Szó, ami szó, nagyon csinos volt. Mielőtt leült, vagy háromszor körülfordult. Be kell vallanom, nagy esztétikai élvezettel nézegettem a kitűnő formájú „karosszériát". A lányka lefelelt, nem tengett túl a tudása. Közepest adtam neki. Sértődötten vette tudomásul a dolgot, mire én megjegyeztem: Tudja kedvesem, én a fejre osztályozok.
Ugyancsak velem esett meg, hogy az egyik vizsgaidőszak előtt délben egyedül maradtam a tanszéken, a többiek lementek ebédelni. Megjelent egy diák, hogy ő vizsgára akar jelentkezni, történetesen az én tárgyamból. Miután beírtam a listára, megkérdeztem: Ki tartja maguknak az előadást? – A Forgács tanár úr – hangzott a felelet. Ismeri? – kérdeztem, miután én őt még nem láttam az előadásomon. Persze, felelte. – Akkor engedje meg, hogy bemutatkozzam, mondtam, Forgács vagyok. A hallgató elég nehezen találta meg a kijáratot.
Valamikor – régen – a Tervtanszéken történt. Egy elég csinos hallgatónő jelent meg a vizsgáztató adjunktusnál. Leült az íróasztal előtti székre és elég szép látványt nyújtott a miniszoknyájában. Az adjunktus – kezében a tételkártyákkal – kissé belefeledkezett a látványba, majd feleszmélve így szólt: na húzza már! Mire a lányka egy picit igazított a minin. – A tételre gondoltam, – mondta az adjunktus.
Ugyancsak a Ratkó-korszakban történt, hogy a lányok a szerelmet csak legalizált keretek között voltak hajlandóak gyakorolni. Sok lett a diákházasság, ami komoly problémát okozott, mert az internátusban a házaspárok külön szobát kértek. Fokozódott a helyzet súlyossága, amikor egyre több asszonyka teherbe esett. Az áldott állapotban lévő fiatalasszonyok küldöttségbe jöttek hozzám, mint dékánhoz, hogy szervezzem meg a születendő gyermekek napközi elhelyezését. Kifakadtam, s olyat mondtam, amin sokáig szórakozott az egész egyetem. Ugyanis – már a külön szobák is elég gondot okoztak, s erre jönnek a gyerekekről való gondoskodással – azt mondtam: Ez nem valami jó munkamegosztás, maguké az élvezet, enyém a gond!
Kalandos utazás
Egyetemi működésem emlékezetes színfoltjai voltak a nyári üzemi gyakorlat cserék, amelyet főleg az NDK-val és Bulgáriával folytattunk rendszeresen. Néhányszor magam is vállalkoztam a vezetésre. A program általában úgy alakult, hogy két hét szakmai tájékozódás, egy hét nyaralás. Egyik évben az NDK-ba mentünk, Lipcsébe, mivel az ottani főiskolával volt csere-egyezményünk. A szakmai tapasztalatcsere során fogadott bennünket a városi tanács kereskedelmi osztályának vezetője. Velem volt két adjunktus, akik közül az egyik jól tudott németül. Megállapodtunk, hogy ketten tolmácsolunk felváltva németről-magyarra és viszont. E látogatáson rám jutott a németről-magyarra fordítás feladata. Az osztályvezető elkezdte a szövegét, amit én meredten hallgattam, mert egy-két kötőszón Kivül semmit sem értettem. Az osztályvezető ugyanis, szász volt, aki éppen csináltatta fogait. Magamhoz térve kértem, hogy ha lehet tagoltabban beszéljen. Mire ő most már érthető németséggel elnézést kért és azt mondta ne legyen kisebbrendűségi érzéseim, mert az ő apja Lipcse környékén lakó 70 éves szász, akinek, ha bejön Lipcsébe, ő tolmácsol.
A második hét elején megkérdeztem a kísérőnként működő adjunktusnőtől, hogy mikor és hova utazunk nyaralni. A következő hétfőn éjjel, USEDOM szigetére, hangzott a válasz, hozzátéve, hogy sajnos Berlinben át kell szállnunk, sőt át kell menni egy másik pályaudvarra, mert közvetlen vonat csak hetenként háromszor – kedden, csütörtökön és szombaton van, nekünk viszont a program szerint hétfőn éjjel kell elutaznunk.
A velem lévő feleségemmel séta közben bementünk a hatalmas lipcsei pályaudvarra. Ott a menetrendi táblán megtaláltam az éjjel 1 órakor induló vonatunkat és a közvetlen vonatot is, amely 1 óra 30 perckor indult, melléje jegyezve, Di, Do, SA rövidítések. Mondom a feleségemnek, itt valami zavar van, mert hétfő éjjel 1 óra 30, az már kedd. Visszamenve a főiskolára, mondom az adjunktusnőnek, miért nem a közvetlen vonattal utazunk? Mire ő, mert az csak kedden közlekedik. De Kolléganő! Hétfőn éjjel fél kettő, az már kedd! – Tényleg, mondta. – Ettől lett az első kétségem a sokat hangoztatott német alaposság, precizitás iránt. Aztán a továbbiakban sokasodtak az ilyen irányú tapasztalataim.
Közölték velünk, hogy a szigeten csoportunk sajnos nem egy, hanem három helyen lesz elszállásolva. Ha jól emlékszem: a lányok Zinnovitz-ban, az oktatók Bansinban, a fiúk Albeckben.
A gyorsvonat nem ment át a szigetre, a végállomásról hídon keresztül gyalog kellett átmennünk a szigeti vicinális pályaudvarára.
Az első állomáson a kisérő adjunktus leszállt a lányokkal, mi a következőn, a fiúk tovább utaztak a kisérőként velük lévő lipcsei diákokkal. Nekünk azt mondták, hogy az oktatók számára Bansinban a Hotel Balutof-ban van két szoba lefoglalva. Kiszálltunk a kicsike állomáson és az ott talált vasutastól megkérdeztem, hol van a nevezett hotel. Ilyen szállodát ő nem ismer. Az nem lehet mondtam. Mire ő – én negyven éve itt lakom, ilyen szálloda nem volt, nincs és szerintem nem is lesz.
Kissé meghökkenve kijöttünk az állomásról és láttam, hogy nem messze van egy kis szálloda, a Hotel Stadt Berlin nevű. Lehet, hogy eltévesztették, gondoltam, és „neben Banhof"-ot kellett volna mondaniuk.
Odacipeltük a csomagjainkat és én bementem. Egy takarítást végző nőt találtam, aki közölte, hogy még nincs kitakarítva a szoba, várni kell. Két szobáról van szó, közöltem. Mire ő „Konzum csak egyet rendelt". Ebből rájöttem, hogy nekünk nincs szoba. Mindenesetre megkértem a hölgyet, engedje meg, hogy a csomagjainkat betegyük a szobába. Lemenve közöltem, hogy itt nincs számunkra szoba rendelve, de én mindenesetre egy szobát lefoglalok. Aztán majd meglátjuk, mi lesz. E közben látok jönni egy taxit, amelyet leintek, mert abban ült a kisérő adjunktusunk 3 diáklányunkkal. Kiderült, hogy ott, ahová szólt a lányok szállásfoglalása, nincs is szálloda, csupa vállalati üdülő van. Közöltem a kisérőnkkel, hogy itt sem stimmelnek a dolgok. Ő megy a polgármesterhez és elintézi. Hamarosan visszajött azzal, hogy a polgármester elintézte, hogy azt a szobát, amelyet én cselesen elfoglaltam, megtarthatjuk. Mi lesz a lányokkal és a két adjunktussal? – A következő helységben el lehet őket helyezni. Erre már én is kíváncsi voltam. Most már két taxival mentünk. Az adjunktus a helyi polgármesterrel való tárgyalás után közölte, hogy mindnyájan el leszünk helyezve az NDK ifjúsági szervezetének az üresen álló nyaralójában. Odataxiztunk, az adjunktus bement kb. húsz perc után meguntam a várakozást és bementem. Látom, hogy az adjunktus tárgyalásban van egy hölggyel. Odamenve kiderült, hogy a nyaraló tényleg üres, de annyira, hogy semmiféle bútor nincs benne.
Az adjunktus közölte, hogy megy a polgármesterhez a lányokkal és a két oktatóval. Majd visszajön ide, itt találkozunk.
Én úgy gondoltam, addig megnézem a fiúkat, akiket itt egy sátortáborban helyeztek el. Elindultam és közben a járókelőket kérdeztem, hol találom a tábort. Menjek tovább mondták. Egyszercsak német és lengyel katonákat láttam, határhoz érkeztem, mivel, mint kiderült, a sziget egyrésze lengyel terület volt. A katonák végre megmutatták, hogy oldalt, nem messze van a tábor. Oda is érkeztem. Óriási sátortábort láttam a dűnékre épülten. A sátrak majdnem egymásba értek, nagynehezen evickéltem köztük. Végre egy csomó játszó gyereket találtam, az egyiket megkérdeztem, hol van az iroda. Ő itt van két hete, de irodát nem látott. Reménytelenül tovább gázoltam a homokban. Egyszercsak megláttam az egyik hosszú fiút állni egy homokdombon. Örömmel üdvözöltem, mire ő siránkozva fogadott. Nézzem meg, milyen kis sátorokat küldött ide a főiskola. Ha lefekszik, térdtől kilóg a lába. De ez semmi. Nézzem a mosdási lehetőséget, amely egy árva csap a szabadban. De az semmi. Nézzem meg a WC.-nek nevezett latrinát, amely egy gödör, rajta egy gerenda. A gyerekek nem jól céloznak és a gerenda, hogy úgy mondjam, síkos. Igyekeztem megvigasztalni őket, hogy mégis van fedél a fejük felett és gyorsan elbúcsúztam.
Visszaérve, hamarosan megjött az adjunktus, hogy egy másik helységben sikerült elhelyezni a lányokat és a két kollégát.
Kézben szétnézve a nyaraló udvarán, láttam egy istállónak látszó nagy épületet, amelynek emelete volt. Felmentem s csodák-csodája egy csupasz ágyakkal berendezett turistaszállást találtam. Ez jó lenne a fiúknak, mert őket ellátták hálózsákokkal s mégis egy száraz épület, mosdóhelyiséggel, WC-vel. A gondnoknő kelletlenül beleegyezett, hogy igénybevegyük a helyiséget. Az adjunktus nekiállt kisöpörni a helyiséget, én pedig elmentem a fiúkér. Nagy örömmel fogadták az új lehetőséget, de kétségbeestek, hogy a több kilóméteres utat csomagjaikkal gyalog kell megtenni. Egyszercsak megláttam egy teherautót, amelyről rakodtak. Megkértem a német diákot, kérje meg a sofőrt, hogy szállítson bennünket a nyaralóhoz. Nem teheti, jött vissza a diák. Mire én, fiúk kinek van egy üveg barackpálinkája? Akadt egy. A barackpálinka kíséretében én mentem a sofőrhöz. 10 perc múlva felpakoltunk a teherautóra. Közben bealkonyodott s én nagyon elfáradtam, de örültem, hogy a fiúknak is emberhez illő szállást sikerült kerítenem.
Másnap délelőtt átmentem megnézni őket. Az ágyakon feküdtek, bágyadt képpel. Mi van, nem tudtok aludni? Nem, ha nem éhesek és nincs pénzük, a kosztra kapott pénzt elvásárolták. Dühös lettem és emlékeztettem őket, hogy megmondtam, ne költsék el a kosztra kapott pénzt, mert én itt nem tudok segíteni, én sem dúskálok a pénzben. Ha elvásárolták a kosztpénzt, harapják a jó sós tengeri levegőt, mondtam dühösen és otthagytam őket. Másnap ismét átmentem s ugyancsak fekve találtam a népet. A kosztolás megoldódott. A szomszédban működik egy nagy gyermek nyaraló és a nevelőnõk adtak kosztot, csak az „ellenszolgáltatás" meglehetősen igénybe vette őket.
Mielőtt letelt az egyhetes nyaralás, megkérdeztem a kisérőnket, hogy rendben van-e a berlini látogatásunk. Ugyanis kértük, hogy egy napot és egy éjjelt Berlinben tölthessünk visszafelé jövet. Rendben van, mondta az adjunktus. Mire én, ne haragudjon, de eddig jóformán semmi sem stimmelt, azért vannak kételyeim. Úgy vagyok ezzel, mint a viccbeli Móric és társa. Elmeséltem neki a viccet: A fasiszta Németországból sikerült kiszökni Móricnak és Jakabnak. Angliába mentek és jelentkeztek a fasizmus elleni harcra. Az angolok szívesen fogadták az ajánlkozást és azt mondták, Belgiumba kellene menni. A dolog sürgős, éjjel megy a repülőgép. Felcsatolják az ejtőernyőt, amely speciális, két ernyőből áll. A kiugrás után 10-ig kell számolni és meghúzni az egyik zsinórt, mire kinyílik a mellernyő, újabb 10-ig számolás után a másik zsinór meghúzására kinyílik a háternyő. Belgiumban egy kis város határában érnek földet, elássák az ejtőernyőt, bemennek a városba, ahol a főtér sarkán várja őket egy autó. A továbbiakról az ottaniak gondoskodnak. Este felszálltak a gépre. Viszonylag rövid repülés után a pilóta intette, kiugrani. Kiugrottak és egymás mellett zuhantak. Meghúzták az egyi zsinórt: semmi, a másik zsinórt: semmi. Mire megszólalt Jakab: Te Móric, én már azt sem hiszem, hogy az autó ott lesz a sarkon.
Hát, sajnos Berlinben további problémák keletkeztek. Egy magán szállodába irányítottak bennünket. Kezdtük írni a bejelentőket, amikor észrevettem, hogy adjunktusunk tárgyalásban van a tulajjal és egyre izgatottabb. Odamentem, mi a probléma? Csak az, mondta a tulaj, hogy majd Lipcséből küldik el a szobákért járó pénzt. Nekem pedig most kell. Már volt ilyen esetem és hét hónap múlva kaptam meg a pénzt. Erre én a telefonhoz mentem, felhívtam a magyar kereskedelmi kirendeltségen dolgozó volt tanítványomat, aki hamarosan megjelent és előlegezte a főiskolának a szükséges összeget.
Így végződött kalandosra sikerült NDK-beli utazásunk és összegeződtek tapasztalataim a német alaposságról és szervezésről.
