Pár sor a szalvétán
Protekciót szalvétán is lehet kapni. Furcsa? Pedig az egyik vizsgámat éppen ez segít(het)te volna célba.
Egy kollokvium állt elõttem. Nem használhatom az „egy kollokviumra készültem" kifejezést, mert ez nem lenne igaz: negyedéves voltam, rutinos vizsgázónak tartottam magam, szóval úgy gondoltam, hogy heti kétórás elõadáson leadott ismerethalmaz a vizsga elõtti délután is elsajátítható. Elég lesz egyszer-kétszer átfutni a vékonyka sokszorosított jegyzetet -- spekuláltam.
Arra a bizonyos délutánra persze még így is szükség volt, ám éppen ezt sodorta veszélybe egy elhúzódó egyetemi megbeszélés. A vég nélküli tanácskozásról szerencsére sikerült meglépnem, ám a dolgok sohasem alakulnak egyszerűen: egy csinos kolleginával, s egy tanszékvezetõ professzorral „besodródtunk" a Gellért-híd presszóba. A professzor -- aki épp azt a tanszéket vezette, amelyik színe elõtt másnap jelenésem volt -- egyik sztoriból a másikba esett. Az idõ egyre haladt, én egyre jobban fészkelõdtem, s végül csak kiböktem: el kell mennem, mert még fel kell készülnöm egy vizsgára.
-- Kinél vizsgázik? -- csapott le az ígéretesnek tűnõ témára.
-- Azt nem tudom, csak azt, hogy az ön tanszékén -- rebegtem.
-- Ne vicceljen, akkor nyugodtan maradhat, csak mondja meg, hogy velem sörözött.
-- El kell mennem, nem hiszem, hogy ezt bárki is elfogadná.
-- Adjak egy írást? Adok! Hol egy papír?
„Rendes" papírt sehol sem talált, így aztán a presszó szépen nyomott szalvétájára írta rá. Kedves Barátom! E sorok átadója nagyon értelmes, felkészült fiatalember, kérlek bánj vele irgalommal.
A szalvétának azonban másnap semmilyen hasznát sem vettem. A vizsgáztató elõször -- szalvéta nélkül -- egy hármast ajánlott meg a produkciómra, majd amikor lángvörös képpel elõhúztam a különös papírdarabot, s fõnöke üdvözleteként átnyújtottam neki, különös arckifejezéssel csak annyit tett lehetõvé, hogy húzzak egy újabb tételt.
A professzortól blöffölni is tanulni lehetett volna.
Protekciót szalvétán is lehet kapni. Furcsa? Pedig az egyik vizsgámat éppen ez segít(het)te volna célba.
Egy kollokvium állt elõttem. Nem használhatom az „egy kollokviumra készültem" kifejezést, mert ez nem lenne igaz: negyedéves voltam, rutinos vizsgázónak tartottam magam, szóval úgy gondoltam, hogy heti kétórás elõadáson leadott ismerethalmaz a vizsga elõtti délután is elsajátítható. Elég lesz egyszer-kétszer átfutni a vékonyka sokszorosított jegyzetet -- spekuláltam.
Arra a bizonyos délutánra persze még így is szükség volt, ám éppen ezt sodorta veszélybe egy elhúzódó egyetemi megbeszélés. A vég nélküli tanácskozásról szerencsére sikerült meglépnem, ám a dolgok sohasem alakulnak egyszerűen: egy csinos kolleginával, s egy tanszékvezetõ professzorral „besodródtunk" a Gellért-híd presszóba. A professzor -- aki épp azt a tanszéket vezette, amelyik színe elõtt másnap jelenésem volt -- egyik sztoriból a másikba esett. Az idõ egyre haladt, én egyre jobban fészkelõdtem, s végül csak kiböktem: el kell mennem, mert még fel kell készülnöm egy vizsgára.
-- Kinél vizsgázik? -- csapott le az ígéretesnek tűnõ témára.
-- Azt nem tudom, csak azt, hogy az ön tanszékén -- rebegtem.
-- Ne vicceljen, akkor nyugodtan maradhat, csak mondja meg, hogy velem sörözött.
-- El kell mennem, nem hiszem, hogy ezt bárki is elfogadná.
-- Adjak egy írást? Adok! Hol egy papír?
„Rendes" papírt sehol sem talált, így aztán a presszó szépen nyomott szalvétájára írta rá. Kedves Barátom! E sorok átadója nagyon értelmes, felkészült fiatalember, kérlek bánj vele irgalommal.
A szalvétának azonban másnap semmilyen hasznát sem vettem. A vizsgáztató elõször -- szalvéta nélkül -- egy hármast ajánlott meg a produkciómra, majd amikor lángvörös képpel elõhúztam a különös papírdarabot, s fõnöke üdvözleteként átnyújtottam neki, különös arckifejezéssel csak annyit tett lehetõvé, hogy húzzak egy újabb tételt.
A professzortól blöffölni is tanulni lehetett volna.
