(Drámai történet egy részben)
Előadta: Bujtor István
Szín: Hatalmas előadóterem, melynek csendjét csak 199 toll percegése teszi elviselhetetlenné. Szereplők: A Puska és Én:
Már egy félóra telt el. Még semmit sem írtam. A szűzien fehér papírlap a pad szelíden lejtő lankáiról embertelen gúnnyal meredt rám. Csak annyit tudtam, hogy ha ez a pót-pótzárthelyi nem sikerül, akkor egyetlen kiutam marad: vagy megtanulom a matematikát, vagy kétoldali bokasüllyedésemmel dacolva, beállok a Idegenlégióba. Pillanatok alatt döntöttem. Az egyszerűbbet választom. Szinte már láttam Afrika kéklő partjait, kezdtek feltünedezni a sudár pálmafák, amikor halomra döntve minden számításomat megjelent életem egén Ő, s megjelenésével kezdetét vette eseménydús pályafutásom legnehezebb másfél órája. Gyönyörű. parabolisztikus ívben szállt felém, fehér volt mint egy angyal és kicsire volt összehajtogatva mint minden puska. Halk koppanással esett le elém, és egy pillanatig úgy éreztem, meg vagyok mentve hazám, a Magyar Népköztársaság számára. Villámgyors mozdulattal kaptam utána, Ő azonban könnyed, kisportolt szökelléssel leugrott a padról, gurult a földön egy métert, majd megállt, pontosan a két padsor között. Fel kell vennem – villant fel bennem a zseniális gondolat. De hogyan tévesszem meg a teljes létszámmal bent cirkáló Matematika Tanszéket. Néhány gyors elterelő hadmozdulat következett. Felírtam a papírra a nevemet, majd jól sikerült mozdulattal a földre ejtettem a tollamat, lehajoltam, s megpróbáltam, elérhető közelségbe kerülni az életet jelentő papírdarabkához. A kezem azonban pontosan hat centiméterre tőle megszűnt tovább nyúlni. Nem érem el! – hasított agyamba a szörnyű gondolat, miközben vállamat a padnak feszítve kétségb esett erőfeszítéssel még két centiméter áthidaltam a kettőnket elválasztó légüres térből. Közben a vállam irányából halk reccsenés jelezte, hogy egy pár napig bal kézzel leszek kénytelen minden megmozdulásomat elkövetni. A Puskát azonban nem sikerült megkaparintanom. Letörten egyenesedtem föl, bal kézzel megtöröltem gyöngyöző és halkan őszülő halántékomat, s gondolataim ismét a légió felé szálltak... Orán, kék tenger, sárga homok, vad beduinok, fátyolos szexbombák, díszlépés, a Szahara végtelen dűnéi! Apropos, díszlépés!
Miért is vannak nekem olyan szép, hosszan elterülő lábaim, ha nem azért, hogy most végre húsz év után, valami hasznát is vegyem? Még egyszer lemértem a távolságot, s óvatosan, centiméterről centiméterre kezdtem megközelíteni a cipőm orrával az ígéret földjét.
És ekkor a hátam mögül lépések hallatszottak. Megdermedtem, s homlokomat verejték lepte el, s a még mindig üres papírlapra őrült gyorsasággal az Anyám tyúkja első sorait kezdtem írni. A Matematika Tanszék egyik őrjárata haladt el mellettem és a következő pillanatban egy 44-es barna félcipő jól sikerült felszabadító rúgással megoldotta a problémát. A Puska és Én elérhetetlen távolságba kerültünk egymástól, és ezután már hiába leltároztam végig a testrészeimet, kétméteres darab nem szerepelt a repertoáromban.
Az utolsó eszközhöz folyamodtam. Felálltam, s mint aki már minimum háromféle módszerrel oldotta meg a táblára felskiccelt problémákat, az asztalhoz siettem, két ív tiszta papírt kérni. Őszinte csodálattal meredtek rám mindenfelől, és én az übermensch mosolyával az arcomon szuggeráltam a földet, a legeslegutolsó reménysugár után kutatva. Meglátni és felkapni egy pillanat műve volt. Remegő térdekkel ültem vissza a helyemre, s végtelen biztonságérzet töltött el. Csao-csao Orán, fátyolos, tündérkék, végtelen szahara. A megoldás és a Puska a kezemben van. A teljes diadalt már nem lehet elvitatni tőlem. Óvatosan bontottam ki, s olvasni kezdtem. Azóta a bal arcom állandóan rángatódzik és az egyetlen, ami érdekel, a vízöblítéses homokóra felállításának problémája.
A papíron ugyanis ez állt:
„Könyörgöm, küldj egy puskát, egyetlen példám sincs kész!"
Előadta: Bujtor István
Szín: Hatalmas előadóterem, melynek csendjét csak 199 toll percegése teszi elviselhetetlenné. Szereplők: A Puska és Én:
Már egy félóra telt el. Még semmit sem írtam. A szűzien fehér papírlap a pad szelíden lejtő lankáiról embertelen gúnnyal meredt rám. Csak annyit tudtam, hogy ha ez a pót-pótzárthelyi nem sikerül, akkor egyetlen kiutam marad: vagy megtanulom a matematikát, vagy kétoldali bokasüllyedésemmel dacolva, beállok a Idegenlégióba. Pillanatok alatt döntöttem. Az egyszerűbbet választom. Szinte már láttam Afrika kéklő partjait, kezdtek feltünedezni a sudár pálmafák, amikor halomra döntve minden számításomat megjelent életem egén Ő, s megjelenésével kezdetét vette eseménydús pályafutásom legnehezebb másfél órája. Gyönyörű. parabolisztikus ívben szállt felém, fehér volt mint egy angyal és kicsire volt összehajtogatva mint minden puska. Halk koppanással esett le elém, és egy pillanatig úgy éreztem, meg vagyok mentve hazám, a Magyar Népköztársaság számára. Villámgyors mozdulattal kaptam utána, Ő azonban könnyed, kisportolt szökelléssel leugrott a padról, gurult a földön egy métert, majd megállt, pontosan a két padsor között. Fel kell vennem – villant fel bennem a zseniális gondolat. De hogyan tévesszem meg a teljes létszámmal bent cirkáló Matematika Tanszéket. Néhány gyors elterelő hadmozdulat következett. Felírtam a papírra a nevemet, majd jól sikerült mozdulattal a földre ejtettem a tollamat, lehajoltam, s megpróbáltam, elérhető közelségbe kerülni az életet jelentő papírdarabkához. A kezem azonban pontosan hat centiméterre tőle megszűnt tovább nyúlni. Nem érem el! – hasított agyamba a szörnyű gondolat, miközben vállamat a padnak feszítve kétségb esett erőfeszítéssel még két centiméter áthidaltam a kettőnket elválasztó légüres térből. Közben a vállam irányából halk reccsenés jelezte, hogy egy pár napig bal kézzel leszek kénytelen minden megmozdulásomat elkövetni. A Puskát azonban nem sikerült megkaparintanom. Letörten egyenesedtem föl, bal kézzel megtöröltem gyöngyöző és halkan őszülő halántékomat, s gondolataim ismét a légió felé szálltak... Orán, kék tenger, sárga homok, vad beduinok, fátyolos szexbombák, díszlépés, a Szahara végtelen dűnéi! Apropos, díszlépés!
Miért is vannak nekem olyan szép, hosszan elterülő lábaim, ha nem azért, hogy most végre húsz év után, valami hasznát is vegyem? Még egyszer lemértem a távolságot, s óvatosan, centiméterről centiméterre kezdtem megközelíteni a cipőm orrával az ígéret földjét.
És ekkor a hátam mögül lépések hallatszottak. Megdermedtem, s homlokomat verejték lepte el, s a még mindig üres papírlapra őrült gyorsasággal az Anyám tyúkja első sorait kezdtem írni. A Matematika Tanszék egyik őrjárata haladt el mellettem és a következő pillanatban egy 44-es barna félcipő jól sikerült felszabadító rúgással megoldotta a problémát. A Puska és Én elérhetetlen távolságba kerültünk egymástól, és ezután már hiába leltároztam végig a testrészeimet, kétméteres darab nem szerepelt a repertoáromban.
Az utolsó eszközhöz folyamodtam. Felálltam, s mint aki már minimum háromféle módszerrel oldotta meg a táblára felskiccelt problémákat, az asztalhoz siettem, két ív tiszta papírt kérni. Őszinte csodálattal meredtek rám mindenfelől, és én az übermensch mosolyával az arcomon szuggeráltam a földet, a legeslegutolsó reménysugár után kutatva. Meglátni és felkapni egy pillanat műve volt. Remegő térdekkel ültem vissza a helyemre, s végtelen biztonságérzet töltött el. Csao-csao Orán, fátyolos, tündérkék, végtelen szahara. A megoldás és a Puska a kezemben van. A teljes diadalt már nem lehet elvitatni tőlem. Óvatosan bontottam ki, s olvasni kezdtem. Azóta a bal arcom állandóan rángatódzik és az egyetlen, ami érdekel, a vízöblítéses homokóra felállításának problémája.
A papíron ugyanis ez állt:
„Könyörgöm, küldj egy puskát, egyetlen példám sincs kész!"
