A sajtó hatalma
A helyi sajtónak - vagyis a szűkebb közösségekben megvalósuló nyilvánosságnak - szintén megvan a nimbusza. Hatalomnak szokták emlegetni, bár valóságos hatalomról szó sincs, mindössze arról, hogy ami egyszer „közhírré tétetik", azzal utána már nem lehet ugyanúgy foglalkozni (vagy nem foglalkozni), mintha még mindig a hallgatás homálya fedné. És akik vállalkoznak az igazság kihámozására, a kellemetlen tények megszellőztetésére vagy renitens gondolatok kifejezésére, azokat „a nép" a pajzsára emeli. Csak hát mindig vannak, akik átmenetileg nem tartoznak „a néphez", akiket egy adott pillanatban egy adott téma akkor is kellemetlenül érint, ha az újságíró a tőle elvárható tisztességgel és alapossággal foglalkozik vele.
Az egyetem (különösen a klub) a 60-as évek elején élénk viták színtere volt, s azokban a Közgazdász igen aktívan vett részt, fórumot adva mindenféle nézetnek, a szalagház-vitától a KISZ egyetemi létjogosultságának megkérdőjelezéséig. A lapot (a később sajnos nagyon fiatalon meghalt) Bögre Katalin szerkesztette, majd az ő (1964-es) eltávolításától az én (1967-es) eltávolításomig terjedő 4 évben voltam a szerkesztőség vezetője. Akkoriban az eltávolításnak a „kiemelés" volt az egyezményes rituáléja: Bögre Katalint az Esti Hírlaphoz, Faklen Pált a Figyelőhöz emelte ki az arra hivatottak atyai gondoskodása - természetesen az érintettek szándékára fittyet hányva.
Aki már egyetemista korában kacérkodik az újságírással, az a sajtó „hatalmából" korán ízelítőt kaphat. Másodéves koromban egyik vizsgámon a sors szeszélye ahhoz a tanárhoz sodort, aki a Közgazdász szellemiségével, diáklap koncepciójával és abban az én közreműködésemmel finoman fogalmazva „nem volt teljesen elégedett". A tananyagot elég jól tudtam, a tételemet - úgy érzem - hibátlanul elmondtam. Ő rezzenéstelen arccal végighallgatott és nem is kérdezett tovább, csak - ahogy a jeleseket ilyenkor szokták - elegánsan, némán beírta a jegyet az indexbe. A folyosón megnéztem: 3-as volt. Az első ilyen osztályzat az addig jelesek között.
Nagyrészt talán neki köszönhetem, hogy amikor 1963-ban diplomát szereztem, akkor nem közgazdász, hanem „Közgazdász" lettem, az utolsó 2 évben ugyanis már nem kellett hajtanom e közepessel elúszott vörösdiplomámért, így minden időmet és energiámat az egyetem lapjának szentelhettem - bár nem vagyok benne biztos, hogy ő is ezt akarta. (De, amint azt jól megtanultuk: a résztvevők cselekedeteinek összegeződése olyasmit is eredményezhet, amit tulajdonképpen egyik résztvevő sem akart. Sőt!)
Legtanulságosabb egyetemi sztorim a sajtó hatalmáról a honvédséggel kapcsolatos. Tekintettel a lap méreteire, a Közgazdász egyetlen főállású újságírója a szerkesztő volt, az összes többi közreműködő általában az egyetem hallgatója vagy oktatója. (Egyszemélyes szerkesztőség, se főnököm, se beosztottam ... azóta is ez tekinthető karrierem csúcsának, bár most az Új Alaplapnál ezt már ismét kezdem megközelíteni.)
Ilyen helyzetben kaptam meg tehát a katonai behívót, egyéves szolgálatra. Fogalmaztam ezért a kiegészítő parancsnokságnak egy szívhez szóló beadványt, minden létező érvemet felsorakoztatva, és az egészet a Közgazdász felügyeletét akkor hivatalból gyakorló egyetemi pártbizottsági titkárral, Kahulits Lászlóval aláíratva...
Behívott az illetékes kiegészítő parancsnokságra az ügyemet elbíráló őrnagy. (Mellesleg, bármily hihetetlen, ekkortájt tudtam meg, hogy a tizedes-százados-ezredes rangfokozati skálába beékelődnek nem decimális mértékegységek is. Ez elég jól mutatja akkori érdeklődésem „kontraszelekcióját"). Ülök tehát vele szemben, az ítéletre várva. Kezében az ominózus beadvány, amelyet lassan, vontatottan elkezd elemezni. Ennyi év elteltével talán pontatlanul idézem őt, de valahogy így hangzott el a monológ:
„Mi természetesen tekintettel vagyunk a behívottak körülményeire, és nagyon indokolt esetben halasztást is adhatunk. De az, hogy maga most egy-két évig az első fizetéséből törleszti az adósságokat, amelyeket azért halmozott fel, mert másként nem tudta volna elvégezni az egyetemet - nem elegendő ok. Magánál sokkal rosszabb anyagi helyzetben lévőket is behívunk... Édesanyja betegségére is hivatkozik, de ezt ugyancsak nem tudjuk figyelembe venni. Vannak mostohább családi viszonyok között élők - azokat is behívjuk... Végül ami a munkáját illeti, minket az nem hat meg, hogy szerkesztő nélkül maradna a Közgazdász, meg hogy maga ott az egyetlen főállású. Majd odahelyeznek arra az időre egy másik szerkesztőt. Nincs pótolhatatlan ember... Szóval, mindezeket figyelembe véve is, mi magát nyugodtan behívhatjuk, a felhozottakra nem tudunk tekintettel lenni... Őszintén szólva bennünket még az sem befolyásol, hogy ezt a halasztási kérelmet az egyetem pártbizottsága támogatja. Besorozzuk mi a Politikai Bizottság tagjainak fiait is, akármennyire igyekeznek a szüleik közbenjárni..." És amikor ezek után lelki szemeimmel már láttam magamat menetelni, a Közgazdászhoz pedig egy kívülről jött fregoli szerkesztőt beülni, egy kis hatásszünet után így folytatta: „A halasztási kérelmet mégis elfogadom. Tudja miért? Nem azért, ami itt le van írva, hanem csakis azért, mert a Kahulits írta alá, aki engem politikai gazdaságtanra tanított."
Tanulság: nem a sajtó, hanem tényleg a tudás (meg az oktatás) a hatalom. (Főleg persze annak a tudása, hogy egy kérvényt kivel kell aláíratni.) A honvédségnél személyi kartonom ezek után feltehetően nagyon elkeveredhetett, mert csak mintegy 20 évvel később lettem ismét „besorozva", de akkor már más formában, rövid időre, tartalékosként a csupa újságírókból és nyomdászokból álló „svejki hadtestbe". Ami szintén jó sztori volt. De egyelőre még hadititok.
A helyi sajtónak - vagyis a szűkebb közösségekben megvalósuló nyilvánosságnak - szintén megvan a nimbusza. Hatalomnak szokták emlegetni, bár valóságos hatalomról szó sincs, mindössze arról, hogy ami egyszer „közhírré tétetik", azzal utána már nem lehet ugyanúgy foglalkozni (vagy nem foglalkozni), mintha még mindig a hallgatás homálya fedné. És akik vállalkoznak az igazság kihámozására, a kellemetlen tények megszellőztetésére vagy renitens gondolatok kifejezésére, azokat „a nép" a pajzsára emeli. Csak hát mindig vannak, akik átmenetileg nem tartoznak „a néphez", akiket egy adott pillanatban egy adott téma akkor is kellemetlenül érint, ha az újságíró a tőle elvárható tisztességgel és alapossággal foglalkozik vele.
Az egyetem (különösen a klub) a 60-as évek elején élénk viták színtere volt, s azokban a Közgazdász igen aktívan vett részt, fórumot adva mindenféle nézetnek, a szalagház-vitától a KISZ egyetemi létjogosultságának megkérdőjelezéséig. A lapot (a később sajnos nagyon fiatalon meghalt) Bögre Katalin szerkesztette, majd az ő (1964-es) eltávolításától az én (1967-es) eltávolításomig terjedő 4 évben voltam a szerkesztőség vezetője. Akkoriban az eltávolításnak a „kiemelés" volt az egyezményes rituáléja: Bögre Katalint az Esti Hírlaphoz, Faklen Pált a Figyelőhöz emelte ki az arra hivatottak atyai gondoskodása - természetesen az érintettek szándékára fittyet hányva.
Aki már egyetemista korában kacérkodik az újságírással, az a sajtó „hatalmából" korán ízelítőt kaphat. Másodéves koromban egyik vizsgámon a sors szeszélye ahhoz a tanárhoz sodort, aki a Közgazdász szellemiségével, diáklap koncepciójával és abban az én közreműködésemmel finoman fogalmazva „nem volt teljesen elégedett". A tananyagot elég jól tudtam, a tételemet - úgy érzem - hibátlanul elmondtam. Ő rezzenéstelen arccal végighallgatott és nem is kérdezett tovább, csak - ahogy a jeleseket ilyenkor szokták - elegánsan, némán beírta a jegyet az indexbe. A folyosón megnéztem: 3-as volt. Az első ilyen osztályzat az addig jelesek között.
Nagyrészt talán neki köszönhetem, hogy amikor 1963-ban diplomát szereztem, akkor nem közgazdász, hanem „Közgazdász" lettem, az utolsó 2 évben ugyanis már nem kellett hajtanom e közepessel elúszott vörösdiplomámért, így minden időmet és energiámat az egyetem lapjának szentelhettem - bár nem vagyok benne biztos, hogy ő is ezt akarta. (De, amint azt jól megtanultuk: a résztvevők cselekedeteinek összegeződése olyasmit is eredményezhet, amit tulajdonképpen egyik résztvevő sem akart. Sőt!)
Legtanulságosabb egyetemi sztorim a sajtó hatalmáról a honvédséggel kapcsolatos. Tekintettel a lap méreteire, a Közgazdász egyetlen főállású újságírója a szerkesztő volt, az összes többi közreműködő általában az egyetem hallgatója vagy oktatója. (Egyszemélyes szerkesztőség, se főnököm, se beosztottam ... azóta is ez tekinthető karrierem csúcsának, bár most az Új Alaplapnál ezt már ismét kezdem megközelíteni.)
Ilyen helyzetben kaptam meg tehát a katonai behívót, egyéves szolgálatra. Fogalmaztam ezért a kiegészítő parancsnokságnak egy szívhez szóló beadványt, minden létező érvemet felsorakoztatva, és az egészet a Közgazdász felügyeletét akkor hivatalból gyakorló egyetemi pártbizottsági titkárral, Kahulits Lászlóval aláíratva...
Behívott az illetékes kiegészítő parancsnokságra az ügyemet elbíráló őrnagy. (Mellesleg, bármily hihetetlen, ekkortájt tudtam meg, hogy a tizedes-százados-ezredes rangfokozati skálába beékelődnek nem decimális mértékegységek is. Ez elég jól mutatja akkori érdeklődésem „kontraszelekcióját"). Ülök tehát vele szemben, az ítéletre várva. Kezében az ominózus beadvány, amelyet lassan, vontatottan elkezd elemezni. Ennyi év elteltével talán pontatlanul idézem őt, de valahogy így hangzott el a monológ:
„Mi természetesen tekintettel vagyunk a behívottak körülményeire, és nagyon indokolt esetben halasztást is adhatunk. De az, hogy maga most egy-két évig az első fizetéséből törleszti az adósságokat, amelyeket azért halmozott fel, mert másként nem tudta volna elvégezni az egyetemet - nem elegendő ok. Magánál sokkal rosszabb anyagi helyzetben lévőket is behívunk... Édesanyja betegségére is hivatkozik, de ezt ugyancsak nem tudjuk figyelembe venni. Vannak mostohább családi viszonyok között élők - azokat is behívjuk... Végül ami a munkáját illeti, minket az nem hat meg, hogy szerkesztő nélkül maradna a Közgazdász, meg hogy maga ott az egyetlen főállású. Majd odahelyeznek arra az időre egy másik szerkesztőt. Nincs pótolhatatlan ember... Szóval, mindezeket figyelembe véve is, mi magát nyugodtan behívhatjuk, a felhozottakra nem tudunk tekintettel lenni... Őszintén szólva bennünket még az sem befolyásol, hogy ezt a halasztási kérelmet az egyetem pártbizottsága támogatja. Besorozzuk mi a Politikai Bizottság tagjainak fiait is, akármennyire igyekeznek a szüleik közbenjárni..." És amikor ezek után lelki szemeimmel már láttam magamat menetelni, a Közgazdászhoz pedig egy kívülről jött fregoli szerkesztőt beülni, egy kis hatásszünet után így folytatta: „A halasztási kérelmet mégis elfogadom. Tudja miért? Nem azért, ami itt le van írva, hanem csakis azért, mert a Kahulits írta alá, aki engem politikai gazdaságtanra tanított."
Tanulság: nem a sajtó, hanem tényleg a tudás (meg az oktatás) a hatalom. (Főleg persze annak a tudása, hogy egy kérvényt kivel kell aláíratni.) A honvédségnél személyi kartonom ezek után feltehetően nagyon elkeveredhetett, mert csak mintegy 20 évvel később lettem ismét „besorozva", de akkor már más formában, rövid időre, tartalékosként a csupa újságírókból és nyomdászokból álló „svejki hadtestbe". Ami szintén jó sztori volt. De egyelőre még hadititok.
