Az elmúlt esztendőben sok más barátommal együtt én is a pénztelenség egyik legjobb gyógyszerétől, a pincérkedéstől vártam segítséget. A nyári szezon alatt a Duna-kertben hordtam a sört, feketét, fagylaltot, délelőtt, délután, ahogy jött.
Mindjárt az első napokban feltűnt nekem egy jólöltözött, huszonhárom év körüli férfi, aki hetente többször is a kertben töltötte délutánjait, egy csinos szőke hölgy társaságában. A vendég általában kimérten viselkedett, és feltűnően elegánsan öltözködött.
Amikor először léptem asztalukhoz franciául kérdezte a kislányt óhaja felől, ő azonban gyengén bírta a nyelvet, s a férfi kérdéseire leginkább non és oui szavakkal válaszolt. Ennek ellenére kitűnően beleélte magát bárónői szerepébe, és igyekezett a férfiéhoz hasonló nagyvonalúságot tanúsítani. Általában limonádét ivott, a férfi pedig cinzanót, mindig csak egyet, szolidan, ahogy egy üzletemberhez illik.
Már az első héten a legkedvesebb vendégek között tartottam számon, közvetlen, kedves és fizetéskor rendkívül gavallér magatartása miatt.
Szeptember közepén, egyik vasárnap este ismét megjelentek a kertben, de a szokásosnál kicsit később, amikor már minden asztal foglalt volt.
A férfi egy pillanatig habozott, kis ideig a pincérek között kutatott szemével, majd amikor meglátott, hozzám lépett, s határozott mozdulattal egy húszast csúsztatott zsebembe. Hiába magyaráztam, hogy a levegőből én sem szerezhetek asztalt, ő csak mosolyogva a vállamat veregette, s kitartóan biztatott: Je vous fais confiance, je vous fais confiance...
Végül is a szélső asztalnál ülő társaság felkerekedett. Helyüket a francia és partnere foglalta el. Azt hiszem ünnepeltek valamit. Hangulatuk gyorsan emelkedett, és a szokástól eltérően whiskyt ittak, a hölgy különféle roládokat vacsorázott, sokat táncoltak, majd felettébb vidáman távoztak. Másnap a sok munka után álmosan jöttem be az egyetemre. S egyszer csak valósággal földbe gyökerezett a lábam. Mellettem állt a „francia", karikás szemekkel, sápadtan. Észrevette tekintetemet, és rám nézett. Másodperceken keresztül így álltunk és néztük egymást. Végül õ tért magához először. Fanyar, félszeg mosollyal az arcán, így szólt:
– Te barátom, ne haragudj, nem tudnád a tegnapi húszast péntekig nélkülözni? A múlt héten csak roscheibnit ettem, ki vagyok borulva. Minden pénzem elvitte a hét vége. Pénteken visszaadom, becs'szóra. Másodéves külkeres vagyok.
Délben egy pillanatra ismét felfedeztem õt a menzai tömegben. Mosolyogva ette a tökfőzeléket.
Mindjárt az első napokban feltűnt nekem egy jólöltözött, huszonhárom év körüli férfi, aki hetente többször is a kertben töltötte délutánjait, egy csinos szőke hölgy társaságában. A vendég általában kimérten viselkedett, és feltűnően elegánsan öltözködött.
Amikor először léptem asztalukhoz franciául kérdezte a kislányt óhaja felől, ő azonban gyengén bírta a nyelvet, s a férfi kérdéseire leginkább non és oui szavakkal válaszolt. Ennek ellenére kitűnően beleélte magát bárónői szerepébe, és igyekezett a férfiéhoz hasonló nagyvonalúságot tanúsítani. Általában limonádét ivott, a férfi pedig cinzanót, mindig csak egyet, szolidan, ahogy egy üzletemberhez illik.
Már az első héten a legkedvesebb vendégek között tartottam számon, közvetlen, kedves és fizetéskor rendkívül gavallér magatartása miatt.
Szeptember közepén, egyik vasárnap este ismét megjelentek a kertben, de a szokásosnál kicsit később, amikor már minden asztal foglalt volt.
A férfi egy pillanatig habozott, kis ideig a pincérek között kutatott szemével, majd amikor meglátott, hozzám lépett, s határozott mozdulattal egy húszast csúsztatott zsebembe. Hiába magyaráztam, hogy a levegőből én sem szerezhetek asztalt, ő csak mosolyogva a vállamat veregette, s kitartóan biztatott: Je vous fais confiance, je vous fais confiance...
Végül is a szélső asztalnál ülő társaság felkerekedett. Helyüket a francia és partnere foglalta el. Azt hiszem ünnepeltek valamit. Hangulatuk gyorsan emelkedett, és a szokástól eltérően whiskyt ittak, a hölgy különféle roládokat vacsorázott, sokat táncoltak, majd felettébb vidáman távoztak. Másnap a sok munka után álmosan jöttem be az egyetemre. S egyszer csak valósággal földbe gyökerezett a lábam. Mellettem állt a „francia", karikás szemekkel, sápadtan. Észrevette tekintetemet, és rám nézett. Másodperceken keresztül így álltunk és néztük egymást. Végül õ tért magához először. Fanyar, félszeg mosollyal az arcán, így szólt:
– Te barátom, ne haragudj, nem tudnád a tegnapi húszast péntekig nélkülözni? A múlt héten csak roscheibnit ettem, ki vagyok borulva. Minden pénzem elvitte a hét vége. Pénteken visszaadom, becs'szóra. Másodéves külkeres vagyok.
Délben egy pillanatra ismét felfedeztem õt a menzai tömegben. Mosolyogva ette a tökfőzeléket.