Menni, vagy nem menni – ez itt a kérdés.
Ki a fennköltebb lelkű: az, ki ugrik, s rohanva törli szeméből álmát, melyet csak a hajnal ajándékozott, s végét szakítja dacosan? S borostás állát izzadva gyötri tompa pengék nyúzásával. Nyakkendő, kék ruha, s vasalás után frissen gyűrött ing vonja be, immáron remegő testét: s fejét, hol bús képletek szoronganak, konok mód felveti? Talán, ha nem félve régmúlt bukottak szellemétől, s kék foltként őrizve úvéim nyomát, settenkedjem oda? Sürögjek morc tanárok elébe, kik gyanítón lesik fürge pilláimat, és fegyvertelen hullni el tételük vad csapásai alatt? S majd dédelgetni hiú reményt egy egst illetőleg, nyílt mellel fogadni elégtelent, s átkozódni, hogy bűnös mód többet nem tanultam?! Vagy tenni másképp? Hajh ez a bökkenő! Mert, hogy menésünk ily bukásba ejthet, ha kibúvó érvünk így lerázzuk: meggondolandó. S e pillanat az, mely gyötrődőket is oly hosszan éltet: a másik lehetőség. Bebújni vissza ágyunk odvas rejtekébe kicsit még. S hunyt szemekkel nem tűnődni semmi következményen, becsapva tenmagunk riadtan kiáltó eszét, s álmok erdejében párosan bolyongani... Hinni percig, hogy a valóság álom, s álmunk a valóság, miként azt tenni látszik?! Reményleni, hogy elvétettem a napot nagyon, s mit másnak hiszek, csak tegnap az bizonyosan, s a végső száznyi oldal nem hiába várja felkelésem, mert most még pihenek, hisz dolgom tenni már kevés, bár elmém szaporán fenetik?! Vagy bírni kellő önkritikával, s nyugodtan fogadni a szörnyű bukást, s tudni nem-menésem következményeit, melyek bizton regélik februári emlékeimet!? Nos, már tudom mit tegyek, s szándékom szirtként erős, hisz gyávaság nem lehet semmi érdem, s mert menni kell, ha hív az alkalom, hát elmegyek, végre is, és elhalasztatom! |