Menni, vagy nem menni – ez itt a kérdés.
Ki a fennköltebb lelkű: az, ki ugrik,
s rohanva törli szeméből álmát,
melyet csak a hajnal ajándékozott,
s végét szakítja dacosan? S borostás
állát izzadva gyötri tompa pengék
nyúzásával. Nyakkendő, kék ruha,
s vasalás után frissen gyűrött ing
vonja be, immáron remegő testét:
s fejét, hol bús képletek szoronganak,
konok mód felveti? Talán, ha
nem félve régmúlt bukottak szellemétől,
s kék foltként őrizve úvéim nyomát,
settenkedjem oda? Sürögjek morc
tanárok elébe, kik gyanítón lesik
fürge pilláimat, és fegyvertelen
hullni el tételük vad csapásai alatt?
S majd dédelgetni hiú reményt
egy egst illetőleg, nyílt mellel 
fogadni elégtelent, s átkozódni,
hogy bűnös mód többet nem tanultam?!
Vagy tenni másképp? Hajh ez a bökkenő!
Mert, hogy menésünk ily bukásba ejthet,
ha kibúvó érvünk így lerázzuk:
meggondolandó. S e pillanat az,
mely gyötrődőket is oly hosszan éltet:
a másik lehetőség. Bebújni vissza
ágyunk odvas rejtekébe kicsit még.
S hunyt szemekkel nem tűnődni
semmi következményen, becsapva
tenmagunk riadtan kiáltó eszét,
s álmok erdejében párosan bolyongani...
Hinni percig, hogy a valóság álom,
s álmunk a valóság, miként azt
tenni látszik?! Reményleni,
hogy elvétettem a napot nagyon,
s mit másnak hiszek, csak tegnap az
bizonyosan, s a végső száznyi oldal
nem hiába várja felkelésem, mert
most még pihenek, hisz dolgom
tenni már kevés, bár elmém szaporán
fenetik?! Vagy bírni kellő önkritikával,
s nyugodtan fogadni a szörnyű bukást,
s tudni nem-menésem következményeit,
melyek bizton regélik februári
emlékeimet!? Nos, már tudom mit tegyek,
s szándékom szirtként erős,
hisz gyávaság nem lehet semmi érdem,
s mert menni kell, ha hív az alkalom,
hát elmegyek, végre is, és elhalasztatom!