Mátyás Antal
Fiatalabb korában Mátyás tanár úr hiú és robbanékony ember hírében állt. Nem is nagyon próbálta cáfolni a róla kialakult képet. Az I. előadó teljes közönsége előtt kijelentette, „én csak akkor fogok megnősülni, ha olyan szép nőt találok, mint amilyen okos vagyok én". Lehetett azonban bármilyen szép vagy okos valaki, ha nem figyelt az óráján, megjárta. Romhányi Ágnes (később az egyetem egyik aranygyűrűs doktora) – micsoda szentségtörés – újságot olvasni merészelt Mátyás tanár úr óráján. A tanár úr nem teketóriázott, felkapta a krétát az asztalról, célzott, lőtt, és pontosan eltalálta a Közgazdászt. A hatás nem maradt el, ezután mindenki Ágit nézte. Remélhetőleg Mátyás tanár úr azóta megtalálta tehetségéhez méltó élete párját, ám figyelmetlen közgazdászok, vigyázat: mindig pontosan céloz, és lő.
Elmaradt órák
Kinek nincsenek csodálatos emlékei elmaradt órákról, a hirtelen, váratlanul támadt szabadságról. A vagány diák minden alkalmat megragad, hogy egy kis pótszabadsághoz jusson. Szerencsére voltak ilyen csoporttársaim, többek között Kratochwill Tivadar. Ő harcolta ki Zelkó Lajosnál, hogy politikai gazdaságtan szeminárium helyett elmehessünk Kodály Zoltán temetésére. Nem felejtem el a temető komor képét, a csupasz fákat, a hidegben didergő rengeteg embert, a fiatal özvegy fátyolos arcát és a nagy szürkeségben üdén virító kicsiny, ciklámen színű orchidea koszorúját. Akkor láttam életemben először papot hivatalos temetésen. Jó volt ott lenni.
Előfordult az is, hogy semmi alibi nem jutott eszünkbe. Hiába törtük a fejünket valami elfogadható indokon, végül is megmondtuk az igazat: nem készültünk, ragyogóan süt a májusi nap, semmi értelme megtartani a népgazdterv szemináriumot, menjünk inkább együtt a „Matróz" tanszékre. Kemenes Ernővel lehetett beszélni. Megittunk fejenként 1-2-3 korsó sört. A Tanár úr fizetett (sic!) mindenkinek. (A verőfényes iddogálás közben elmesélte, hogy egyszer egy hordó sört ígért egy csoportjának arra az esetre, ha elérnek egy bizonyos – talán 4,8 – vizsgaátlagot. Mit ad isten, a diákok elérték, s Kemenes állta a szavát. A hordó sört egy hajókiránduláson verték csapra.)
A népgazdterv után az orosz óra jött. A rettegett Keselya Fedor előtt még Stein Judit is dadogott, pedig különben folyékonyan beszélte a kecskeméti orosz tagozaton remekül elsajátított nyelvet. A tanár út órái nemcsak a szükségesnél, az előírtaknál is mindig hosszabbak voltak, a szüneteket is elvették. A Matróz tanszékről jövet most minden másképp volt. Az egész csoport vidáman kacarászott, a tanár úr fenyegető hangsúlyait barátságos közömbösséggel nyugtáztuk. Szemmel láthatóan nem tudta mire vélni a változást. Telt-múlt az idő, sokkal gyorsabban, mint máskor, és egyre elviselhetetlenebbül jelentkeztek a sörözést követő fizikai szükségletek. Az első diák azzal jelentkezett, hogy kint felejtette a táskáját (derültség), a másodiknak gyógyszert kellett bevenni (nevetés). Ahogy sorjáztak az ötletek, fokozódott az amúgyis rózsás hangulat. Az utolsó hallgatónak már semmi nem jutott eszébe: „Tanár úr, ki kell mennem." (Kirobbanó röhögés.) Keselya tanár úr feladta, és negyedórával korábban befejezte az órát.
Denkinger 1.
Az analízis nagy megpróbáltatás volt minden gólyának, ám nekünk, akiknek a közgazdasági szakközépiskolában a két pont közötti távolság volt a non plus ultra, maga a pokol. Denkingert úgy látom magam előtt, mint aki a mennyekből száll alá ennek a mi poklunknak a bejárathoz, s ott türelmesen égeti lángelméjét, hogy a nagy sötétségbe legalább annyi fény beszűrődjön, hogy el ne hasaljunk.
Denkinger óráin tele volt az előadó. Más karokról, sőt más egyetemről is bejöttek. Emlékszem lépcsőn ülős előadásaira is. Bármekkora volt a közönség, Denkinger bírta az iramot. Nemcsak nézett, látott is minket. Sőt, belénk látott. Velünk együtt lélegzett. Neki nem volt gond, mikor megállni, másképp nekifogni, vagy lassítani a tempót, hisz különben együtt fuldokolt volna a hallgatóival.
Tapasztalatlan vizsgázóként (ez volt második egyetemi vizsgám), egy kegyetlen felkészülési időszak után, szorongva, karikás szemekkel, étlen-szomjan vártam (vártuk) Denkingert a reggelre meghirdetett szóbeli analízis vizsgára. Több órát késett. (Ld. Denkinger 2.) Már remegtünk a kimerültségtől és az idegességtől. Nem szabadkozott, behívott négy embert. Ijedtünkben a hosszú terem utolsó sorába menekültünk mindannyian.
– Ennyire félnek? – kérdezte barátságosan.
Akkor meg se mertünk mukkanni, de bizony Denkinger tanár úr, most bevallom, még annál is jobban féltünk.
Megkaptuk a tételeket. Három vagy négy feladatot, az egyik a Gauss görbe volt. Nekifogtam, úgy éreztem, megy. A vizsgán szemben ültünk egymással a tanári asztalnál. Ő nézte a papíromat, én mondom, amit csináltam, differenciáltam, integráltam. Belekérdezett. Eleinte válaszoltam, de arra a kérdésre hogy „és mi a helyzet mínusz végtelennél" tanácstalanul meredtem a papírra. A végtelen mínusz fagyos légkörében dermedten vártam, hátha eszembe jut valami. Denkinger kezébe vette az indexemet. „Most fognak kirúgni" kerített hatalmába a végzetem. „Nehéz volt?" kérdezte. Tudtam, hogy tudja. Most úgy éreztem, én is belelátok. Jobb oldalon egy mit sem sejtő, kiegyensúlyozott önbizalmat árasztó, matrózblúzzal körített diákarc mosolygott rá. Vele szemben meg én, nyúzottan, meggyötörten, halálra válva. Denkinger nézte a fényképet, majd kissé csodálkozva rám nézett. Gondolatban talán differenciált és integrált, majd beírt egy jelest – a pokolraszállt angyal.
Denkinger 2
Szerettem volna meghallgatni, mit tanít a tervmatosoknak, és egyszer mentem volna az órájára. A hallgatók a folyosón álltak, a Tanár úr csak nem jött. „Biztos megint meghúzott egy századost, és behívták katonának." mondta valaki. Több történet is keringett Denkinger hajlíthatatlan igazságosságáról. Az egyik szerint egy kerületi párttitkár a kocsiját küldte érte, hogy jönne őt vizsgáztatni. Denkinger állítólag ment, és a saját irodájában rúgta ki a párttitkárt. Ez alkalommal nem derült ki, ki vagy mi miatt kellett nélkülöznünk.
Fiatalabb korában Mátyás tanár úr hiú és robbanékony ember hírében állt. Nem is nagyon próbálta cáfolni a róla kialakult képet. Az I. előadó teljes közönsége előtt kijelentette, „én csak akkor fogok megnősülni, ha olyan szép nőt találok, mint amilyen okos vagyok én". Lehetett azonban bármilyen szép vagy okos valaki, ha nem figyelt az óráján, megjárta. Romhányi Ágnes (később az egyetem egyik aranygyűrűs doktora) – micsoda szentségtörés – újságot olvasni merészelt Mátyás tanár úr óráján. A tanár úr nem teketóriázott, felkapta a krétát az asztalról, célzott, lőtt, és pontosan eltalálta a Közgazdászt. A hatás nem maradt el, ezután mindenki Ágit nézte. Remélhetőleg Mátyás tanár úr azóta megtalálta tehetségéhez méltó élete párját, ám figyelmetlen közgazdászok, vigyázat: mindig pontosan céloz, és lő.
Elmaradt órák
Kinek nincsenek csodálatos emlékei elmaradt órákról, a hirtelen, váratlanul támadt szabadságról. A vagány diák minden alkalmat megragad, hogy egy kis pótszabadsághoz jusson. Szerencsére voltak ilyen csoporttársaim, többek között Kratochwill Tivadar. Ő harcolta ki Zelkó Lajosnál, hogy politikai gazdaságtan szeminárium helyett elmehessünk Kodály Zoltán temetésére. Nem felejtem el a temető komor képét, a csupasz fákat, a hidegben didergő rengeteg embert, a fiatal özvegy fátyolos arcát és a nagy szürkeségben üdén virító kicsiny, ciklámen színű orchidea koszorúját. Akkor láttam életemben először papot hivatalos temetésen. Jó volt ott lenni.
Előfordult az is, hogy semmi alibi nem jutott eszünkbe. Hiába törtük a fejünket valami elfogadható indokon, végül is megmondtuk az igazat: nem készültünk, ragyogóan süt a májusi nap, semmi értelme megtartani a népgazdterv szemináriumot, menjünk inkább együtt a „Matróz" tanszékre. Kemenes Ernővel lehetett beszélni. Megittunk fejenként 1-2-3 korsó sört. A Tanár úr fizetett (sic!) mindenkinek. (A verőfényes iddogálás közben elmesélte, hogy egyszer egy hordó sört ígért egy csoportjának arra az esetre, ha elérnek egy bizonyos – talán 4,8 – vizsgaátlagot. Mit ad isten, a diákok elérték, s Kemenes állta a szavát. A hordó sört egy hajókiránduláson verték csapra.)
A népgazdterv után az orosz óra jött. A rettegett Keselya Fedor előtt még Stein Judit is dadogott, pedig különben folyékonyan beszélte a kecskeméti orosz tagozaton remekül elsajátított nyelvet. A tanár út órái nemcsak a szükségesnél, az előírtaknál is mindig hosszabbak voltak, a szüneteket is elvették. A Matróz tanszékről jövet most minden másképp volt. Az egész csoport vidáman kacarászott, a tanár úr fenyegető hangsúlyait barátságos közömbösséggel nyugtáztuk. Szemmel láthatóan nem tudta mire vélni a változást. Telt-múlt az idő, sokkal gyorsabban, mint máskor, és egyre elviselhetetlenebbül jelentkeztek a sörözést követő fizikai szükségletek. Az első diák azzal jelentkezett, hogy kint felejtette a táskáját (derültség), a másodiknak gyógyszert kellett bevenni (nevetés). Ahogy sorjáztak az ötletek, fokozódott az amúgyis rózsás hangulat. Az utolsó hallgatónak már semmi nem jutott eszébe: „Tanár úr, ki kell mennem." (Kirobbanó röhögés.) Keselya tanár úr feladta, és negyedórával korábban befejezte az órát.
Denkinger 1.
Az analízis nagy megpróbáltatás volt minden gólyának, ám nekünk, akiknek a közgazdasági szakközépiskolában a két pont közötti távolság volt a non plus ultra, maga a pokol. Denkingert úgy látom magam előtt, mint aki a mennyekből száll alá ennek a mi poklunknak a bejárathoz, s ott türelmesen égeti lángelméjét, hogy a nagy sötétségbe legalább annyi fény beszűrődjön, hogy el ne hasaljunk.
Denkinger óráin tele volt az előadó. Más karokról, sőt más egyetemről is bejöttek. Emlékszem lépcsőn ülős előadásaira is. Bármekkora volt a közönség, Denkinger bírta az iramot. Nemcsak nézett, látott is minket. Sőt, belénk látott. Velünk együtt lélegzett. Neki nem volt gond, mikor megállni, másképp nekifogni, vagy lassítani a tempót, hisz különben együtt fuldokolt volna a hallgatóival.
Tapasztalatlan vizsgázóként (ez volt második egyetemi vizsgám), egy kegyetlen felkészülési időszak után, szorongva, karikás szemekkel, étlen-szomjan vártam (vártuk) Denkingert a reggelre meghirdetett szóbeli analízis vizsgára. Több órát késett. (Ld. Denkinger 2.) Már remegtünk a kimerültségtől és az idegességtől. Nem szabadkozott, behívott négy embert. Ijedtünkben a hosszú terem utolsó sorába menekültünk mindannyian.
– Ennyire félnek? – kérdezte barátságosan.
Akkor meg se mertünk mukkanni, de bizony Denkinger tanár úr, most bevallom, még annál is jobban féltünk.
Megkaptuk a tételeket. Három vagy négy feladatot, az egyik a Gauss görbe volt. Nekifogtam, úgy éreztem, megy. A vizsgán szemben ültünk egymással a tanári asztalnál. Ő nézte a papíromat, én mondom, amit csináltam, differenciáltam, integráltam. Belekérdezett. Eleinte válaszoltam, de arra a kérdésre hogy „és mi a helyzet mínusz végtelennél" tanácstalanul meredtem a papírra. A végtelen mínusz fagyos légkörében dermedten vártam, hátha eszembe jut valami. Denkinger kezébe vette az indexemet. „Most fognak kirúgni" kerített hatalmába a végzetem. „Nehéz volt?" kérdezte. Tudtam, hogy tudja. Most úgy éreztem, én is belelátok. Jobb oldalon egy mit sem sejtő, kiegyensúlyozott önbizalmat árasztó, matrózblúzzal körített diákarc mosolygott rá. Vele szemben meg én, nyúzottan, meggyötörten, halálra válva. Denkinger nézte a fényképet, majd kissé csodálkozva rám nézett. Gondolatban talán differenciált és integrált, majd beírt egy jelest – a pokolraszállt angyal.
Denkinger 2
Szerettem volna meghallgatni, mit tanít a tervmatosoknak, és egyszer mentem volna az órájára. A hallgatók a folyosón álltak, a Tanár úr csak nem jött. „Biztos megint meghúzott egy századost, és behívták katonának." mondta valaki. Több történet is keringett Denkinger hajlíthatatlan igazságosságáról. Az egyik szerint egy kerületi párttitkár a kocsiját küldte érte, hogy jönne őt vizsgáztatni. Denkinger állítólag ment, és a saját irodájában rúgta ki a párttitkárt. Ez alkalommal nem derült ki, ki vagy mi miatt kellett nélkülöznünk.
