Előadta: Éless Béla
Elégtelen... Elégtelen... Elégtelen...! Lássa, ez szimplán hangzik, így nincsen hatása; Mondhatta volna másként kis tanár... Más-más hangnemben, így ni – hallja már?
Kihívón: Én nem jönnék így ide, Csak indexem küldeném, jelölje be!
Érzően: Óh, én megértem Önt, Remélem látja mily bánatba dönt, lelkemet sírig égeti e folt.
Megértően: Mindent tudott, csak pechje volt, hogy pont a végét nem lapozta át...
Gúnnyal: Végzett Ön középiskolát? Vagy már e tárgyról is hallott talán?
Tűnődve: Mily furcsa jel itt e szám (egyest mutat) Megfordítva épp egy V-t adna ki.
Flegmán: Szeretném szavát hallani, Amint viszontlátásra elköszön...
Kérdően: Szeptemberben újra jön?
Naivul: Ugye most örül nagyon?
Gyöngéden: Óh, hát van még egy-két alkalom, Legföljebb ismétli majd az évet.
Rosszallóan: Barátom, ily morc képet miért vág? Még azt hiszem haragszik...
Precízen: Mindez azon alapszik, hogy év közben csak keveset tanult.
Intően: Látja, miként kísért a múlt?
Tréfásan: ...és most mondja meg nekem, hogy elég lesz-e egy elégtelen?
Sajnálkozóan: Miért jött zavarba?
Cinkosan: Csak azt...! Szőke volt, vagy barna?
Durván: Türelmem végképp elfogyott, hallgatni mafla nyekergéseit.
Bölcsen: Sokat beszélt ma félre itt!
Szellemeskedően: Hát mondja csak kolléga, hol maradt e zöldségből a répa?
Végül...: kirugna, bárhogy is fáj, mutatván, nemcsak címzése tanár. Csillogtatván pazar szellemét, húszféleképp is váltva az igét, miként versemben elmeséltem szépen, vizsgázó társaim vacogó körében. De hogyha így tette volna, már a kezdő mondat első negyedét gúnyos kacajom vágta volna szét... mert becézhet kreténnek, és lehetek szamár, de – én még hallgató vagyok, s Őn már csak tanár.
Elégtelen... Elégtelen... Elégtelen...! Lássa, ez szimplán hangzik, így nincsen hatása; Mondhatta volna másként kis tanár... Más-más hangnemben, így ni – hallja már?
Kihívón: Én nem jönnék így ide, Csak indexem küldeném, jelölje be!
Érzően: Óh, én megértem Önt, Remélem látja mily bánatba dönt, lelkemet sírig égeti e folt.
Megértően: Mindent tudott, csak pechje volt, hogy pont a végét nem lapozta át...
Gúnnyal: Végzett Ön középiskolát? Vagy már e tárgyról is hallott talán?
Tűnődve: Mily furcsa jel itt e szám (egyest mutat) Megfordítva épp egy V-t adna ki.
Flegmán: Szeretném szavát hallani, Amint viszontlátásra elköszön...
Kérdően: Szeptemberben újra jön?
Naivul: Ugye most örül nagyon?
Gyöngéden: Óh, hát van még egy-két alkalom, Legföljebb ismétli majd az évet.
Rosszallóan: Barátom, ily morc képet miért vág? Még azt hiszem haragszik...
Precízen: Mindez azon alapszik, hogy év közben csak keveset tanult.
Intően: Látja, miként kísért a múlt?
Tréfásan: ...és most mondja meg nekem, hogy elég lesz-e egy elégtelen?
Sajnálkozóan: Miért jött zavarba?
Cinkosan: Csak azt...! Szőke volt, vagy barna?
Durván: Türelmem végképp elfogyott, hallgatni mafla nyekergéseit.
Bölcsen: Sokat beszélt ma félre itt!
Szellemeskedően: Hát mondja csak kolléga, hol maradt e zöldségből a répa?
Végül...: kirugna, bárhogy is fáj, mutatván, nemcsak címzése tanár. Csillogtatván pazar szellemét, húszféleképp is váltva az igét, miként versemben elmeséltem szépen, vizsgázó társaim vacogó körében. De hogyha így tette volna, már a kezdő mondat első negyedét gúnyos kacajom vágta volna szét... mert becézhet kreténnek, és lehetek szamár, de – én még hallgató vagyok, s Őn már csak tanár.
