Miután a legutóbbi Fórumon számos kérdés megválaszolására nem jutott idõ, még több kérdés pedig el sem hangzott, kísérletet teszek a hiány pótlására. Az egyszerűség kedvéért, mind a kérdezést, mind pedig a válaszolást magamra vállalom.
Miért ne köszönjünk?
Nem kívánok jó napot, kedves hallgatóim! Nem kívánok, mert csatlakozom a hallgatói körökben elterjedt formalizmusellenes mozgalomhoz.
Nem minden tévelygés nélkül találtam rá a helyes útra. Valaha – még kora ifjúságom idején – a hallgatói egyenjogútlanság igájában görnyedve, nem csupán elõre köszöntem oktatóimnak, hanem feudál-militarisztikus módon megalázva önmagam, az órák kezdetén felállással viszonoztam a tanári köszönést. Ezt a hibámat tanári minőségemben sem tudtam kiküszöbölni.
Most azonban az évek súlya alatt, megtört megátalkodottságomat felszámolva, új életet kezdek. Komolyan mondom, már magam sem tudom, miért nem jutottam korábban jobb belátásra. Vegyünk pl. egy előadást. Bejön a tanár. Miért? Nyilván azért, hogy elõadjon. Nem azért, hogy üres udvariaskodással lopja az időt. Miért kellene köszönnie? Hogy észrevegyék? Ha enélkül nem veszik észre, akkor úgyis komolyabb baj van. Ezek a következők lehetnek: 1. A tanár nem elég nagy egyéniség. Ezen a köszönés sem segít. 2. Nincs a teremben hallgató. A köszönés ezen sem változtat.
Most nézzük a visszaköszönés problematikáját. (Ez szintén bonyolult, de nem megoldhatatlan.) Miért köszönjön vissza a hallgató? 1. Hogy a tanár észrevegye, hogy a tanteremben van hallgató? Ez nem indok, hiszen a figyelmes hallgató más, kellemesebb módon is észre tudja vetetni magát (papírzizegés –újságlapozásnál, uzsonna ki- és becsomagolásnál, érkezés vagy távozás – padcsikorgatással –, előadás közben stb.). 2. Hogy bevágódjon a tanárnál? Nem alkalmas eljárás. A tanárok egy része rövidlátó, más része távollátó, további része feledékeny, és végül, amúgy is főleg más vizsgáztat, mert az előadó kapacitása nem végtelen.
A köszönés problematikája természetesen nem korlátozódik az előadóteremre. A következő értekezésben más színteret is bevonunk a vizsgálódásba.
Sohase köszönjünk?
Ez nem lenne helyes. Figyelembe kell venni az idõt, a helyet és a helyzetet. Vannak hónapok, amelyekben a köszönés bármely helyen, tehát nemcsak tanteremben, hanem folyosón, menzán, utcán stb. egyaránt felesleges. Ilyenek a szorgalmi időszak és a szünidő hónapjai. Ez alól csak két kivétel ismeretes. Köszönthető a tanár pl. októberben, akkor, ha 1. édes kettesben ül a Gyöngyszemben, de bizonyíthatóan nem a feleségével (férjével) és 2. halasztott vizsga elõtt áll a hallgató.
Súlyos hibát követ el viszont az a diák, aki december és január, illetve május és június hónapokban mellőzi a tanárok üdvözlését. Tartozom az igazságnak annak elismerésével, hogy a hibát igen kevesen követik el. Semmi esetre se köszönjünk – még az említett hónapokban sem – az előző bekezdés 1. pontjában vázolt körülmények között (hacsak nem vagyunk biztosak abban, hogy másnál vizsgázunk).
Mindenesetre legjobb már a vizsgaidőszak elején tisztázni, kinél fogunk vizsgázni. Ez sok felesleges fáradtságtól kíméli meg mind a tanárt, mind a hallgatót.
Persze vannak esetek, amikor a köszönés egyszerűen lehetetlen. Ezt mindennapos példán illusztrálhatom. Két hallgató beszélget a rektori elõtt, egy fiú meg egy lány. Miután a beat-zene mértéktelen élvezetétől kissé meggyengült a hallásuk, a fejük közötti távolságot minimálisra korlátozzák, így jobban megértik egymást. Most nyílik az ajtó és kilép rajta egy férfi. (Igaz, nincs rajta arany nyaklánc, de megismerik. Köszönnének neki, de mire beszédszerveiket erre alkalmas állapotba hozzák, õ már messze jár. Ilyesmi olykor máshol, mással is előfordul.
A tudományos és történetileg megalapozott vizsgálat tehát egyértelmű választ ad a felvetett kérdésre: fõleg nem, de néha igen, ez a konkrét viszonyoktól függ.
Demokratikus eljárás-e a tanárok külön táplálása?
Semmi esetre sem. A tanárt ugyanolyan jogok illetik meg, mint a diákot, előnytelen helyzete tehát semmivel sem indokolható.
A diák például ehet a tanári részlegben, de a fordítottja már csak ritka kivételképpen fordulhat elő. De menjünk tovább.
A tanárok például esetleg évtizedekig a menzán ebédelnek, míg a hallgatók csak néhány évig. Világos, hogy a hosszas várakozást a tanárok jobban beépíthetik étrendjükbe, mint az ehhez hozzászokni elegendő idővel nem rendelkező hallgatók. Továbbá. A tanárok átlagos életkora szükségképpen nagyobb, míg fizikai megterhelése rendszerint alacsonyabb, mint a hallgatóké. A korosodással járó károsodások csökkentése a testi igénybevétel ésszerű fokozásával érhető el. Vajon a déli élelem megszerzéséhez szükséges erőfeszítés korlátozása nem károsabb a tanárra, mint az örökifjú diákra? Valamint. Miért kell a tanárnak olyan gyorsan megebédelnie? Hogy el ne késsen az órájáról? De ha a diák lassabban ebédelhet, õ késik e! Kérdés: melyik a nagyobb baj? Nyilván az utóbbi. Miért megy a tanár órára? Hogy órát tartson. Megteheti ezt a hiányos hallgatói részvétel esetén?
Természetesen nem, hiszen neki minden diák egyformán kedves. És miért megy a hallgató órára? Hogy találkozzon csoporttársaival, kiolvassa az újságot, megírja a régen aktuális levelet, megszerezze a legutóbbi előadás jegyzetét, vagy meghallgassa az elõadót. Mint látható, céljainak zömét tanár nélkül is elérheti, a tanár tehát inkább nélkülözhető az órán, mint a diák. Különben is, a tanár pontos érkezése az órára nem pótolhatja a távollevő diák okozta űrt, míg az időben összegyűlő hallgatóság soraiban mindig akadhat olyan fiú, aki belekezd az előadásba, amíg a tanár jól megszolgált ebédjét fogyasztja. Ez a tanárnak kifejezetten előnyös lenne, hiszen csökkentené terheit és a hallgatók öntevékenységre nevelésében is komoly lépést tehetne előre.
Következtetés: meg kell szüntetni a tanári menzát. Ez az intézkedés különben csak egy korábban megkezdett folyamat továbbvitele lenne. E folyamat fontosabb állomásai a tanári klub és a tanári büfé megszüntetése voltak. Ideje már, hogy az arisztokratikus elzárkózás e jelképeinek eltüntetését újabb tettek kövessék!
Miért ne köszönjünk?
Nem kívánok jó napot, kedves hallgatóim! Nem kívánok, mert csatlakozom a hallgatói körökben elterjedt formalizmusellenes mozgalomhoz.
Nem minden tévelygés nélkül találtam rá a helyes útra. Valaha – még kora ifjúságom idején – a hallgatói egyenjogútlanság igájában görnyedve, nem csupán elõre köszöntem oktatóimnak, hanem feudál-militarisztikus módon megalázva önmagam, az órák kezdetén felállással viszonoztam a tanári köszönést. Ezt a hibámat tanári minőségemben sem tudtam kiküszöbölni.
Most azonban az évek súlya alatt, megtört megátalkodottságomat felszámolva, új életet kezdek. Komolyan mondom, már magam sem tudom, miért nem jutottam korábban jobb belátásra. Vegyünk pl. egy előadást. Bejön a tanár. Miért? Nyilván azért, hogy elõadjon. Nem azért, hogy üres udvariaskodással lopja az időt. Miért kellene köszönnie? Hogy észrevegyék? Ha enélkül nem veszik észre, akkor úgyis komolyabb baj van. Ezek a következők lehetnek: 1. A tanár nem elég nagy egyéniség. Ezen a köszönés sem segít. 2. Nincs a teremben hallgató. A köszönés ezen sem változtat.
Most nézzük a visszaköszönés problematikáját. (Ez szintén bonyolult, de nem megoldhatatlan.) Miért köszönjön vissza a hallgató? 1. Hogy a tanár észrevegye, hogy a tanteremben van hallgató? Ez nem indok, hiszen a figyelmes hallgató más, kellemesebb módon is észre tudja vetetni magát (papírzizegés –újságlapozásnál, uzsonna ki- és becsomagolásnál, érkezés vagy távozás – padcsikorgatással –, előadás közben stb.). 2. Hogy bevágódjon a tanárnál? Nem alkalmas eljárás. A tanárok egy része rövidlátó, más része távollátó, további része feledékeny, és végül, amúgy is főleg más vizsgáztat, mert az előadó kapacitása nem végtelen.
A köszönés problematikája természetesen nem korlátozódik az előadóteremre. A következő értekezésben más színteret is bevonunk a vizsgálódásba.
Sohase köszönjünk?
Ez nem lenne helyes. Figyelembe kell venni az idõt, a helyet és a helyzetet. Vannak hónapok, amelyekben a köszönés bármely helyen, tehát nemcsak tanteremben, hanem folyosón, menzán, utcán stb. egyaránt felesleges. Ilyenek a szorgalmi időszak és a szünidő hónapjai. Ez alól csak két kivétel ismeretes. Köszönthető a tanár pl. októberben, akkor, ha 1. édes kettesben ül a Gyöngyszemben, de bizonyíthatóan nem a feleségével (férjével) és 2. halasztott vizsga elõtt áll a hallgató.
Súlyos hibát követ el viszont az a diák, aki december és január, illetve május és június hónapokban mellőzi a tanárok üdvözlését. Tartozom az igazságnak annak elismerésével, hogy a hibát igen kevesen követik el. Semmi esetre se köszönjünk – még az említett hónapokban sem – az előző bekezdés 1. pontjában vázolt körülmények között (hacsak nem vagyunk biztosak abban, hogy másnál vizsgázunk).
Mindenesetre legjobb már a vizsgaidőszak elején tisztázni, kinél fogunk vizsgázni. Ez sok felesleges fáradtságtól kíméli meg mind a tanárt, mind a hallgatót.
Persze vannak esetek, amikor a köszönés egyszerűen lehetetlen. Ezt mindennapos példán illusztrálhatom. Két hallgató beszélget a rektori elõtt, egy fiú meg egy lány. Miután a beat-zene mértéktelen élvezetétől kissé meggyengült a hallásuk, a fejük közötti távolságot minimálisra korlátozzák, így jobban megértik egymást. Most nyílik az ajtó és kilép rajta egy férfi. (Igaz, nincs rajta arany nyaklánc, de megismerik. Köszönnének neki, de mire beszédszerveiket erre alkalmas állapotba hozzák, õ már messze jár. Ilyesmi olykor máshol, mással is előfordul.
A tudományos és történetileg megalapozott vizsgálat tehát egyértelmű választ ad a felvetett kérdésre: fõleg nem, de néha igen, ez a konkrét viszonyoktól függ.
Demokratikus eljárás-e a tanárok külön táplálása?
Semmi esetre sem. A tanárt ugyanolyan jogok illetik meg, mint a diákot, előnytelen helyzete tehát semmivel sem indokolható.
A diák például ehet a tanári részlegben, de a fordítottja már csak ritka kivételképpen fordulhat elő. De menjünk tovább.
A tanárok például esetleg évtizedekig a menzán ebédelnek, míg a hallgatók csak néhány évig. Világos, hogy a hosszas várakozást a tanárok jobban beépíthetik étrendjükbe, mint az ehhez hozzászokni elegendő idővel nem rendelkező hallgatók. Továbbá. A tanárok átlagos életkora szükségképpen nagyobb, míg fizikai megterhelése rendszerint alacsonyabb, mint a hallgatóké. A korosodással járó károsodások csökkentése a testi igénybevétel ésszerű fokozásával érhető el. Vajon a déli élelem megszerzéséhez szükséges erőfeszítés korlátozása nem károsabb a tanárra, mint az örökifjú diákra? Valamint. Miért kell a tanárnak olyan gyorsan megebédelnie? Hogy el ne késsen az órájáról? De ha a diák lassabban ebédelhet, õ késik e! Kérdés: melyik a nagyobb baj? Nyilván az utóbbi. Miért megy a tanár órára? Hogy órát tartson. Megteheti ezt a hiányos hallgatói részvétel esetén?
Természetesen nem, hiszen neki minden diák egyformán kedves. És miért megy a hallgató órára? Hogy találkozzon csoporttársaival, kiolvassa az újságot, megírja a régen aktuális levelet, megszerezze a legutóbbi előadás jegyzetét, vagy meghallgassa az elõadót. Mint látható, céljainak zömét tanár nélkül is elérheti, a tanár tehát inkább nélkülözhető az órán, mint a diák. Különben is, a tanár pontos érkezése az órára nem pótolhatja a távollevő diák okozta űrt, míg az időben összegyűlő hallgatóság soraiban mindig akadhat olyan fiú, aki belekezd az előadásba, amíg a tanár jól megszolgált ebédjét fogyasztja. Ez a tanárnak kifejezetten előnyös lenne, hiszen csökkentené terheit és a hallgatók öntevékenységre nevelésében is komoly lépést tehetne előre.
Következtetés: meg kell szüntetni a tanári menzát. Ez az intézkedés különben csak egy korábban megkezdett folyamat továbbvitele lenne. E folyamat fontosabb állomásai a tanári klub és a tanári büfé megszüntetése voltak. Ideje már, hogy az arisztokratikus elzárkózás e jelképeinek eltüntetését újabb tettek kövessék!