Két nagy hátrányom van a külpolitikus hírlapírók többségével szemben: az egyik a konzervatív gyomrom, a másik a közgazdasági végzettségem. Gyakorta hallom kollégáimtól: „Hiszen Te közgazdász vagy!" (az alaptalan vádra szegény egykori oktatóim nyilván forognak zsírjukban). De ne higgye senki, hogy b. kollégáim e megállapítással azt óhajtanák kifejezni: e fickónak valami többlete van, nemcsak „külpolitikus", hanem a gazdasági dolgokhoz is konyít! Hogy is ne! Ez a plusz éppenséggel mínusszá válik e külpolitikai egyenletben: ez közgazdász, ahhoz tehát ért (hm...), de az csak egy területe a világpolitikának, amelyet viszont én, az „általános külpolitikus" értek -- maradéktalanul! Vagyis ez egy fizikai képlet: mivel a gázok köz(áru) ismeretesen betöltik a rendelkezésükre álló teret, nyilvánvaló -- okoskodhatnak kollégáim, ha TTK-sok, még magabiztosabban --, hogy a közgáz betölti e fiú agyának teljes légüres terét, s nincs elég hely a politikai tudományokra, melyeket -- úgy-e? -- oly alaposan sajátíthat el a többi egyetem hallgatója; aki meg nem is végzett egyetemet, az e logika szerint behozhatatlan előnyben van.
Most térjünk rá a gyomromra. Amikor protokoll kell enni... Jómagam ugyan komoly mecénása vagyok a magyar vendéglátóiparnak, ám külföldön -- ha rajtam áll -- csak a szimpla steaket hajszolom óvatosan, mustárral csupán. Feltéve, hogy kapható! Amerikában például képtelen vagyok megértetni a pincérekkel -- errefelé nagy divat a beszélgetéseket lunch közben folytatni --, hogy hagyja szósztalan a salátámat: muszáj választani valamilyen szószból, különben nem érti a rendelést... Folytonos riadalom minden húsétel, mivel az amerikaiak kedvelik az édes ízkiegészítőket, gyomruk rajta! Meg szerintem az indiánok inkább kipusztultak, mintsem hamburgert kelljen enniük. Csak bámultam az előválasztásokon a politikusokat: minden kisebb gyűlés lunch-csel egybekötve, ahol -- főleg ha görög, olasz, lengyel, miegymás kisebbségről van szó -- az evés a választási stratégia része. Továbbá elkerülendő, nagy ívben, minden külföldi „magyar vendéglő": nem nekünk tartják fenn! Soha nem felejtem el, hogy Berlinben -- szép nemzetközi bifsztekek! -- egyszer ettem borzasztót: magyar étteremben, ahol a brassói aprópecsenyét porosz módra óhajtotta belémdiktálni a szakács. Ez különben fordítva is így van. Első indonéziai utam előtt az indonéz sajtóattasé kelenföldi lakásán pompásnak ható indonéz ételeket ettem -- magyar nyersanyagból- Azóta tudom, hogy a zöldség nemcsak a színét, ízét is váltogatja az égtájak szerint. Így aztán első dolgom lett második indonéziai utamon Djakartában menetrendszerű meghívásokat kérni a magyar kolóniától; nem azért mondom, de öt hétig megúsztam helyi ételek nélkül, és soha annyi paprikás csirkét nem ettem, mint akkor (mivel a sajátos infláció okán két csirke árából lehetett venni egy csomag vécépapírt, hja import!). Csak akkor kerültem bajba, amikor vidéki körúton egy jávai falucska vendéglőnek minősített létesítményében -- pár napos hősi koplalás után -- mégis enni kellett valamit; rizst persze, a húsokat ügyesen elkerülve. S mert még ráadásul hipochonder is vagyok, kitettem az asztalra a gines üveget, és egy falat egy korty -- fertőtlenítésnek. Két szovjet kollégám eközben vidáman halat evett, ma is élnek... |
Miért nem lettem humorista
Gyakran kérdezték ezt tölem régi egyetemi ismerõseim, az e könyvben is megjelenõ írások, monológok kortársi szem- és fültanui. Kiket eleinte tagadhatatlanul meglepett, hogy külpolitikai kommentátorként tettem magam közismertté (vagy közutálttá), hiszen õk némi okkal számítottak rá: inkább leszek nevettetõ, mint -- azért csak olykor -- nevetséges. Különben kis híján majdnem humorista lettem: a Közgazdász hajdani fõszerkesztõje, szegény Bögre Kati komolyan ajánlgatott a Ludas Matyihoz. Csakhát ott persze nem volt gyakornoki státusz, viszont a Társadalmi Szemlénél igen. Ez el is döntötte a kétségtelenül humoros alternatívát, s legyünk õszinték: ha mai szemmel olvassuk az 1960-61-es vicclapot és a párt elméleti folyóiratát, az utóbbin nagyobbakat kacagunk. Hasonlóképpen: bár nem lett hivatásom a nevettetés, jómagam pályám során sokat röhögtem. Bevallom, elég gyakran voltam óvatlan, bár idõközben rájöttem, a jó poén kárvallottjai csak ritkán kapnak dührohamot, inkább igyekeznek jó képet vágni hozzá. Hogy utána „komolytalan" híremet költhessék. Egy fõnököm, amikor beléptem szobájába, derűsen így mutatott be vendégének: A. is velem együtt a Lapkiadó bérrabszolgája. Csak azzal a különbséggel, vágtam rá, hogy neked olyan beosztottad vannak, mint én, nekem viszont olyan fõnökeim mint te. Egyszer magával Aczél Györggyel oktalankodtam, amikor a hatvanas évek derekán külpol ügyeletes voltam a Népszabadságnál, s õ bejött a szerkesztõi szobába. Már nem emlékszem, mirõl volt szó, csak arra, hogy kibukott a számon: az ember is tévedhet, nemcsak a párt. Minek tagadjam, rögtön megbántam, ám Aczél vagy nem fogta fel, vagy nem akarta érteni, mert közölte velem: az nem úgy volt kérem, a Rákosi idõben úgy szólt a vicc, hogy a párt is tévedhet, mert õ is csak ember. Ebben maradtunk. Visszatekintve már az is humoros, ami akkor a legkevésbé sem kacagtatott. A hetvenes évek elején, washingtoni tudósítóként észleltem a jeleket, hogy Szadatnak elege van az oroszokból. S mondtam is ezt úton-útfélen, az elvetélt humorista módjára: kirúgja õket, Brezsnyev az orrán fog vízisízni Alexandriából és a szovjet flotta vontatja. A Kádár-rendszerben ugyanis mondani sok mindent lehetett, legfeljebb leírni és fõként aláírni nem. De azért valaki csak feljelentett, hogy „cionista befolyás alá kerültem". A poén: ezt hosszú évek múlva tudtam meg, egy síliften mesélte el a pártközpontból jött diplomata. Mindig mosolygok, amikor most azon lamentálnak, megoszlik az MSZP: ha tudnák, hány pártból állt az egypárt? A nyolcvanas évek derekán, bizony már Gorbi idején, a szovjet tanácsos bevitte a külügybe a Magyar Nemzetbõl kivágott, színes ceruzákkal (sic) kipreparált cikkemet (mit nem adott volna nemrég egy-két kollégám egy ilyenért!). Kovács miniszterhelyettes azonban nem adta tovább a labdát a pártközpontnak, az agitpropnak, hanem behívott: máskor legyél kicsit óvatosabb. Egyik elõdje tíz évvel korábban továbbította a feljelentést (egy buzgómócsing washingtoni magyar diplomatától), ám hiába. Miután az agitprop kiadta az ukázt a Nemzetnek, hogy engem meg kell róni, szegény „Rajcsi" fõszerkesztõhelyettes azt sajátosan hajtotta végre, elkapva engem a folyosón: „miért állsz szóba hülyékkel, te f..." Majd jelentette, hogy A.-t felelõsségre vonta... Viszont a kilencvenes évek elején kicsit bántam, hogy nem lettem humorista. Mert az nem is vitás. hogy elsõ demokratikusan elcsapott kormányunkat a szintén diákhumoristaként indult Farkasházy Teddy és társai buktatták meg, igazolva a régi mondást, a nevetségesség öl. S mennyivel nagyobb dolog kormányt buktatni, mint az egyetemen maradva tansegédként, humorkodó diákokat. Ha ezt én akkor tudom, biztos humoristának állok. Lehet, hogy Teddy már Lázár Györgyöt is meg akarta buktatni? |
