GŐZGAZDÁSZ
  • Home
  • Sztorik, sztorik
  • Tantárgyparádé
  • Tanóra és környéke
  • Vizsga, utóvizsga
  • Kész kabaré
  • Ez is, az is
  • Régmúlt

Avar János

Picture
​Két nagy hátrányom van a külpolitikus hírlapírók többségével szemben: az egyik a konzervatív gyomrom, a másik a közgazdasági végzettségem. Gyakorta hallom kollégáimtól: „Hiszen Te közgazdász vagy!" (az alaptalan vádra szegény egykori oktatóim nyilván forognak zsírjukban). De ne higgye senki, hogy b. kollégáim e megállapítással azt óhajtanák kifejezni: e fickónak valami többlete van, nemcsak „külpolitikus", hanem a gazdasági dolgokhoz is konyít! Hogy is ne! Ez a plusz éppenséggel mínusszá válik e külpolitikai egyenletben: ez közgazdász, ahhoz tehát ért (hm...), de az csak egy területe a világpolitikának, amelyet viszont én, az „általános külpolitikus" értek -- maradéktalanul! Vagyis ez egy fizikai képlet: mivel a gázok köz(áru) ismeretesen betöltik a rendelkezésükre álló teret, nyilvánvaló -- okoskodhatnak kollégáim, ha TTK-sok, még magabiztosabban --, hogy a közgáz betölti e fiú agyának teljes légüres terét, s nincs elég hely a politikai tudományokra, melyeket -- úgy-e? -- oly alaposan sajátíthat el a többi egyetem hallgatója; aki meg nem is végzett egyetemet, az e logika szerint behozhatatlan előnyben van.
Most térjünk rá a gyomromra. Amikor protokoll kell enni... Jómagam ugyan komoly mecénása vagyok a magyar vendéglátóiparnak, ám külföldön -- ha rajtam áll -- csak a szimpla steaket hajszolom óvatosan, mustárral csupán. Feltéve, hogy kapható!
Amerikában például képtelen vagyok megértetni a pincérekkel -- errefelé nagy divat a beszélgetéseket lunch közben folytatni --, hogy hagyja szósztalan a salátámat: muszáj választani valamilyen szószból, különben nem érti a rendelést... Folytonos riadalom minden húsétel, mivel az amerikaiak kedvelik az édes ízkiegészítőket, gyomruk rajta! Meg szerintem az indiánok inkább kipusztultak, mintsem hamburgert kelljen enniük. Csak bámultam az előválasztásokon a politikusokat: minden kisebb gyűlés lunch-csel egybekötve, ahol -- főleg ha görög, olasz, lengyel, miegymás kisebbségről van szó -- az evés a választási stratégia része.
Továbbá elkerülendő, nagy ívben, minden külföldi „magyar vendéglő": nem nekünk tartják fenn! Soha nem felejtem el, hogy Berlinben -- szép nemzetközi bifsztekek! -- egyszer ettem borzasztót: magyar étteremben, ahol a brassói aprópecsenyét porosz módra óhajtotta belémdiktálni a szakács. Ez különben fordítva is így van. Első indonéziai utam előtt az indonéz sajtóattasé kelenföldi lakásán pompásnak ható indonéz ételeket ettem -- magyar nyersanyagból- Azóta tudom, hogy a zöldség nemcsak a színét, ízét is váltogatja az égtájak szerint. Így aztán első dolgom lett második indonéziai utamon Djakartában menetrendszerű meghívásokat kérni a magyar kolóniától; nem azért mondom, de öt hétig megúsztam helyi ételek nélkül, és soha annyi paprikás csirkét nem ettem, mint akkor (mivel a sajátos infláció okán két csirke árából lehetett venni egy csomag vécépapírt, hja import!). Csak akkor kerültem bajba, amikor vidéki körúton egy jávai falucska vendéglőnek minősített létesítményében -- pár napos hősi koplalás után -- mégis enni kellett valamit; rizst persze, a húsokat ügyesen elkerülve. S mert még ráadásul hipochonder is vagyok, kitettem az asztalra a gines üveget, és egy falat egy korty -- fertőtlenítésnek. Két szovjet kollégám eközben vidáman halat evett, ma is élnek...


Miért nem lettem humorista
​

Gyakran kérdezték ezt tölem régi egyetemi ismerõseim, az e könyvben is megjelenõ írások, monológok kortársi szem- és fültanui. Kiket eleinte tagadhatatlanul meglepett, hogy külpolitikai kommentátorként tettem magam közismertté (vagy közutálttá), hiszen õk némi okkal számítottak rá: inkább leszek nevettetõ, mint -- azért csak olykor -- nevetséges.
Különben kis híján majdnem humorista lettem: a Közgazdász hajdani fõszerkesztõje, szegény Bögre Kati komolyan ajánlgatott a Ludas Matyihoz. Csakhát ott persze nem volt gyakornoki státusz, viszont a Társadalmi Szemlénél igen. Ez el is döntötte a kétségtelenül humoros alternatívát, s legyünk õszinték: ha mai szemmel olvassuk az 1960-61-es vicclapot és a párt elméleti folyóiratát, az utóbbin nagyobbakat kacagunk. Hasonlóképpen: bár nem lett hivatásom a nevettetés, jómagam pályám során sokat röhögtem.
Bevallom, elég gyakran voltam óvatlan, bár idõközben rájöttem, a jó poén kárvallottjai csak ritkán kapnak dührohamot, inkább igyekeznek jó képet vágni hozzá. Hogy utána „komolytalan" híremet költhessék. Egy fõnököm, amikor beléptem szobájába, derűsen így mutatott be vendégének: A. is velem együtt a Lapkiadó bérrabszolgája. Csak azzal a különbséggel, vágtam rá, hogy neked olyan beosztottad vannak, mint én, nekem viszont olyan fõnökeim mint te. Egyszer magával Aczél Györggyel oktalankodtam, amikor a hatvanas évek derekán külpol ügyeletes voltam a Népszabadságnál, s õ bejött a szerkesztõi szobába. Már nem emlékszem, mirõl volt szó, csak arra, hogy kibukott a számon: az ember is tévedhet, nemcsak a párt. Minek tagadjam, rögtön megbántam, ám Aczél vagy nem fogta fel, vagy nem akarta érteni, mert közölte velem: az nem úgy volt kérem, a Rákosi idõben úgy szólt a vicc, hogy a párt is tévedhet, mert õ is csak ember. Ebben maradtunk.
Visszatekintve már az is humoros, ami akkor a legkevésbé sem kacagtatott. A hetvenes évek elején, washingtoni tudósítóként észleltem a jeleket, hogy Szadatnak elege van az oroszokból. S mondtam is ezt úton-útfélen, az elvetélt humorista módjára: kirúgja õket, Brezsnyev az orrán fog vízisízni Alexandriából és a szovjet flotta vontatja. A Kádár-rendszerben ugyanis mondani sok mindent lehetett, legfeljebb leírni és fõként aláírni nem. De azért valaki csak feljelentett, hogy „cionista befolyás alá kerültem". A poén: ezt hosszú évek múlva tudtam meg, egy síliften mesélte el a pártközpontból jött diplomata.
Mindig mosolygok, amikor most azon lamentálnak, megoszlik az MSZP: ha tudnák, hány pártból állt az egypárt? A nyolcvanas évek derekán, bizony már Gorbi idején, a szovjet tanácsos bevitte a külügybe a Magyar Nemzetbõl kivágott, színes ceruzákkal (sic) kipreparált cikkemet (mit nem adott volna nemrég egy-két kollégám egy ilyenért!). Kovács miniszterhelyettes azonban nem adta tovább a labdát a pártközpontnak, az agitpropnak, hanem behívott: máskor legyél kicsit óvatosabb. Egyik elõdje tíz évvel korábban továbbította a feljelentést (egy buzgómócsing washingtoni magyar diplomatától), ám hiába. Miután az agitprop kiadta az ukázt a Nemzetnek, hogy engem meg kell róni, szegény „Rajcsi" fõszerkesztõhelyettes azt sajátosan hajtotta végre, elkapva engem a folyosón: „miért állsz szóba hülyékkel, te f..." Majd jelentette, hogy A.-t felelõsségre vonta...
Viszont a kilencvenes évek elején kicsit bántam, hogy nem lettem humorista. Mert az nem is vitás. hogy elsõ demokratikusan elcsapott kormányunkat a szintén diákhumoristaként indult Farkasházy Teddy és társai buktatták meg, igazolva a régi mondást, a nevetségesség öl. S mennyivel nagyobb dolog kormányt buktatni, mint az egyetemen maradva tansegédként, humorkodó diákokat. Ha ezt én akkor tudom, biztos humoristának állok. Lehet, hogy Teddy már Lázár Györgyöt is meg akarta buktatni?
Powered by Create your own unique website with customizable templates.
  • Home
  • Sztorik, sztorik
  • Tantárgyparádé
  • Tanóra és környéke
  • Vizsga, utóvizsga
  • Kész kabaré
  • Ez is, az is
  • Régmúlt