MÜSZAKISOK
Automatikus, színes-széles-szagos-sztereo, távvezérlésű, szuperszonikus, robot, kvantum-elmélet, kettős spirál, rohanó század, világűr-hódítás, atomkor délelőttje, görgőseke...
Ok azok, akik értenek hozzá. Tanulják mind, az iskolában. Nem bambapacákként kóvályognak a technikai forradalom világában mint én, vagy te, nem rémiszti őket a sok villogó, kattogó, szörcsögő, szalagköpő, dübörgő, robbanó, csilingelő, ketyegő, magasfeszültségű, féligvagyteljesenemberierőalkalmazásanélkül-működő micsodák látványa. Ők a haladás oszloposai, állítólag közülük nem egy a konnektort is meg tudja javítani. Műszakiak. Igaz, egyelőre csak műszakisok, de hónuk alatt egytől-egyig ott hordják azt a szürkepepita hengeres micsodát, amit Napóleonék marsall-bottal helyettesítettek.
Csoda-é, ha szemükben nem ember az összes többi ?
Nem csoda. Különösen, ha azt is számításba vesszük, hogy számukra a világ elfuserált, enyhébben szólva is kezdetleges műszaki megoldású dolgok halmaza, melyet a diploma-osztás utáni napon vadonatújra cserélnek be. Áhítatos hallgatónak álcázva magamat, néhányszor sikerült a közelükbe férkőznöm. Bár nem értettem a nyelvet, a műszakisok czizellált, szépzengésű latin-angol-francia-német-újmagyar nyelvjárását — melyben a termoszlaterálautoszifonetikardiografikontakt-effektus frappáns indulatszóként oly gyakran szerepel — egynémely érdekességet sikerült összegyűjtenem élet- és gondolkodásmódjukról.
Hogyan születik a műszakis?
Talán megdöbbentő, de ugyanúgy, mint bármely más ember, viszont már az egzakt gondolatok könnyű kis bárányfelhőivel a homlokán. Később ez csak fokozódik. Biztosan tudom, mert már sráckoromban láttam ilyet. A magam részéről még elenyészően hülyegyerek voltam, amikor a szomszédék hasonlókorú Bélucijárói már kiserkedt a műszaki zseni: minden külső segítség nélkül szétaprította nagyapja ezüst-fedeles safhauzenját, a fogaskerekekből pörgettyűket eszkábált, a rugót pedig félkézzel (!) a fülére csíptette. „Műszaki érdeklődése van.. magyarázta a nadrágszíját markolászó nagypapának idősb Béluci „meglátjátok, egyszer még főellenőr lesz belőle...”
És Béluci, egyre inkább rászolgált az előlegezett bizalomra. Műszaki érdeklődése az évek során mit sem apadt: nagycsoportos óvodás korában már bármikor tudott rövidzárlatot csinálni; első elemistaként felrobbantotta a néprádiót, ötödikben a világvevőt; az érettségi napján nitroglicerines gyújtásra állította át az osztályfőnök Moszkvicsát, a bankett fényét pedig saját készítésű robbanópralinékkal emelte.
Mi sem természetesebb, azonnal felvételt nyert. Mivel a pirotechnika vonzotta a legjobban, a tűzoltógépautomatizálási szakra irányították, ahol már várták a többiek.
Sajnos, történetének befejezése rendhagyó. Béluciból, öt, szorgosan végigműszakiskodott év után kitört a morbus hungaricus: néhány nappal a mérnökkéválás előtt verseket kezdett írni, először csak szerelmes verseket, később azonban már hőseposzokat és táncdalszövegeket is. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy szakértelme mégsem veszett el teljesen: ma a XXIII. kerületi önkéntes tűzoltók lapjának, a „Néppel Tűzön Vízen Át” költészeti rovatának vezetője.
*
Hogyan látja a világot a műszakis?
Egyszer, másfél óráig jártam egy műszakis lánnyal. Főként az épületekhez értett: ahány mellett elmentünk, azt statikai és anyag-mechanikai megoldásból közeli összeomlásra ítélte. Aggasztott a dolog, míg ki nem derült, hogy statikailag viszonylag jólsikerültnek a Tutenkámen síremlékét és a nagy, afrikai vörös termeszhangyák építkezési módját kell tekintenünk, hogy miért, azt már anyanyelvén mondta, csak az írásjeleket értettem belőle. Sose felejtem el: egy pont-pont-pontnál szakadt meg végleg a szerelmünk — én beosontam egy maximum párszáz évig rezzenéstelen átjáróházba, míg ő a homlokzatra nehezedő húzónyomatótaszítótámasztó vektorokat elemezte.
*
Egy műszakis véleménye a közgazdaságtudományiegyetemistákról :
„Nem véletlen, hogy többek közt Magyarország főfolyója választ el bennünket — egy Csele patak semmiképpen sem fejezné ki a különbséget...”
*
És mindezek utána: mi lesz a műszakisból, ha diplomás ?
Lehet tervező, építésvezető, osztály-, főosztály- főfőosztályvezető, igazgató, sőt miniszter. Feltéve persze, hogy nem akarja továbbképezni magát, kiegészíteni tudását, bővíteni ismeretanyagát, újabb tudományágakkal többszörösére fokozni társadalmi hasznosságát.
Ez esetben ugyanis, akár mérnök-KÖZGAZDÁSZ is válhat belőle...
AZ ORVOSTANHALLGATÓK
Láttukra mindig felhőtlen gyermekkorom jut eszembe, amikor is tiszta lelkű atyám egyetlen intésére „ojvos leszek, ojvos leszek” kiáltozásban törtem ki, a produkciót megrendelő tántik és bácsik nem kis gyönyörűségére.
Még visszaemlékezve is mindig összeborzadok, ha elgondolom, hová fajulhatott volna a dolog, ha idejekorán nem került volna a kezembe R. Mac Sallisburghnak, a „Vajon hol a világ közepe, és vajh ki, vagy mi lehet ott?” című tanulmánya. Ez a zseniális skót csillagász több mint 7142,5 abszolút pontos és hitelesített mérés után meglepő felfedezést tett. Tudniillik; jóllehet, minden mérés más és más pontot eredményezett, de ennek a pontnak egy meghatározott (nagy) R-sugarú környezetében kizárólag orvostanhallgatókra bukkant. Ez elgondolkoztatott. Figyelni kezdtem őket, és rájöttem, hogy privilegizált helyüket a társadalomban valamiféle Titkos Szervezeti Szabályzatnak köszönhetik, amelynek első pontja feltétlenül csak az lehet, hogy: „Ha le is ereszkedsz a nép közé, egy pillanatig sem feledd, hogy ki vagy, s ezt lehetőleg már az első percben tudasd környezeteddel is”.
Ennek az elvnek konkrét megvalósítását a rájuk oly jellemző ötletességgel a legkülönbözőbb módon oldják meg. Például a villamoson. Szemben ül velem, ölében a tömegek számára szélesre tárt anatómiai atlasz, s ábrándos tekintete egy tüdőlebeny és egy perforált vakbél között néha rám siklik. Várja a hatást. Keresi a szememben a felismerést, mely csak az elismeréssel járhat együtt, „Ez igen! Micsoda megtiszteltetés? Egy orvos jelölttel utazhatom együtt, aki még ilyenkor is képezi magát, hogy annak idején ha majd rá kerül a sor, biztos kezű gyógyítója lehessen gyermekkori gerincferdülésemnek!” De én kiszúrok vele!
Az autókat nézem és az arcomon hűvös közöny. (Különben sincs gerincferdülésem.) Várom, most mit tesz. Persze, hogy nem adja fel! Táskájába nyúl és hétköznapi mozdulattal kiemel belőle egy vállperecet, a kulcscsonttal és a hozzá tartozó inakkal együtt. Diadalmasan, megcsörgeti előttem, majd féltő gonddal le-fricskáz egy láthatatlan porszemet az Ursilis Plachynálisról.
Ásítok egyet (a bal felső négyes plombált) majd a zsebemből zsemlemorzsákat szedegetve, falatozni kezdek.
Váratlanul erősítést kap. Három kolléga száll fel, s néhány perc múlva máris fortissimóban folyik a vita, hogy a délelőtt felboncolt egyén halálát vajon a gyomrában talált romlott kelkáposzta főzelék okozta-e, vagy az a villamos, amelyik átment rajta.
Éreztem, nem feszíthetem tovább a húrt, láttam a szemén az elszánást: Ha erre sem borulok ki, kést vesz elő és felboncolja magát, de akkor is bebizonyítja nekem, hogy ő az igazi (dr) Trebics. Egy nemes gesztussal hányingert színleltem, majd nyugtáztam a vonásain szétömlő felszabadult, elnéző orvosi mosolyt, miközben az járt a fejemben; te szegény boncnok, ha tudnád, hogy én már lassan egy éve tanulok népgazdaságtervezést!
De ez még nem minden. Gondolom, a Szabályzat előírja számukra a kötelező cinizmust is, melynek esetükben széles körű intelligenciával kell párosulnia. „Ja, igen, ismerem Rubenset, csupa orrsövényelferdüléses nőt festett, meg lúdtalpas pásztorfiúkat. Persze, láttam a Tra-viátát, de szerintem teljesen nonszensz, hogy egy tüdőbajos nő végigénekeljen négy felvonást, anélkül, hogy közben klladricinnel, vagy grandox-szal ne kezelnék!”
Bevallom, kezdtem komolyan hinni, hogy ők már csak ilyenek. Szebbek, jobbak, okosabbak mint mi, szegény betegjelöltek. De aztán egy szép verőfényes tavaszi napon csoda történt. Egy presszóban lelepleztem őket. Asztalukon nyitott kórbonctan jegyzetek hevertek és szenvedélyesen vitatkoztak. Óvatosan közelebb osontam és nem akartam hinni a fülemnek: „Óh, te szegény, szürkehályogos szemű magyar gyerek, hát még mindig nem látod, hogy ezt a bajnokságot csak a Fradi nyerheti ? Ugyan már, ha a Titinek megy a spila, egy négyest kaptok az Újpesttől!”
Valaki áhítatosan Albert Flóri nevét említette. Pihentek. Az egész napos fárasztó reprezentálás után.
A BÖLCSÉSZEK
Elméletileg a tanári pálya várományosai, akik majdan magyarra, történelemre, matematikára és a többire oktatják a tudásszomjtól égő szemű Jövő Nemzedéket. Mondom, elméletileg.
Mivel elenyészően kicsi gyermek voltam még, amikor utoljára olyan bölcsésszel beszéltem, aki merő hivatásérzetből hátralevő éveit a tanári katedrán óhajtotta volna eltölteni. Valószínűleg ez az alapja annak az antagonisztikus ellentétnek, mely a Bölcsésztudományi Egyetem és hallgatói között ősidők óta dúl. Mert az egyetem mondja: nincs szebb érzés, mint oktatni, nevelni és ezzel átadni tudásunkat a fiatal, felnyíló elméknek.
A hallgatók mondják: de van. Pénzt keresni. Bevallom, izgatott ez a modem életszemlélet. Három délelőttöt áldoztam rá, kilenc belvárosi presszóba tértem be és kb. 100 bölcsésszel beszélgettem arról, hogy miért választotta épp ezt a pályát, és mik az elképzelései a jövőt illetően. Roppant érdekes, tanulságos és talpraesett válaszokat kaptam:
„Nézd, öregem, én világéletemben rendező szerettem volna lenni; Hatszor jelentkeztem a főiskolára és ebből hatszor nem vettek fel. Néprajz—gótika szakos vagyok, s minden vágyam az, ha végzek, csapó legyek a Hunniában!”
„Részemről egy súlyos félreértés áldozata vagyok. Negyedik gimnazista voltam, amikor fogadásból megtanultam visszafelé a cosinus tételt. A matek tanárom addig nem szállt le rólam, míg ide nem jelentkeztem. De az egyetem végzésével párhuzamosan, minden hónapban megveszem a Nagyvilágot, mivel költő és mai magyar drámaíró szeretnék lenni.” „Detektív vagy legalább rendőr szerettem volna lenni, de a felvételin kiderült, hogy nem vagyok elég olvasott. így könyvtárszakos lettem. Régi hivatásérzetemből kifolyólag azonban, természetesen kutatóintézetben szeretnék dolgozni.”
„Liptai Gábornak hívnak és ez a tény döntően befolyásolta pályaválasztásomat. Ugyanis a helyi kiegészítő parancsnokságon már a „K” betűsöket szólongatták be a kötelező kétéves honvédelmi gyakorlatra, amikor is szerencsére rájöttem, hogy itt a helyem!”
Idáig jutottam interjúimmal, amikor véletlenül a jövőbe pillantottam és hirtelen páni félelem vett rajtam erőt.
Te jó isten -— kiáltottam föl — ha ez így megy tovább, ki fogja majd szegény eljövendő gyermekeimet középiskolás fokon tanítani ?
„Jaj, te kis csacsi — nyugtattak meg — hát mért vagy úgy megijedve? Mondtad volna mindjárt, hogy te is a Jövő Pedagógusát keresed. Egyébként gondolhattuk volna, hisz ő az egyetem idegenforgalmi nevezetessége.”
Egy sarokasztalhoz vezettek, ahol alacsony, komoly tekintetű fiú ült. Az „Új ember kovácsát” lapozgatta elmélyülten, és időnként ötletszerűen a mennyezetre nézett.
„Te, te ugye tanárnak készülsz” — szegeztem neki izgatottan a kérdést. Elgondolkozva rámnézett a dioptriái mögül, majd homlokát ráncolva megfontoltan beszélni kezdett:
„Igen: Eltökélt szándékom ez. Pedagógus leszek, aki megosztja tudását a tanítványaival, és öntudatra, hivatásérzetre neveli őket. Tudom, hogy nehéz és felelősségteljes munka lesz, de úgy érzem, megéri.”
Megállt, mély lélegzetet vett, majd cinkos mosollyal közelebb hajolt és a fülembe súgta: „Mert mondd meg őszintén öregem, hol kapsz te máshol nyaranként két hónap fizetett szabadságot? !”
Automatikus, színes-széles-szagos-sztereo, távvezérlésű, szuperszonikus, robot, kvantum-elmélet, kettős spirál, rohanó század, világűr-hódítás, atomkor délelőttje, görgőseke...
Ok azok, akik értenek hozzá. Tanulják mind, az iskolában. Nem bambapacákként kóvályognak a technikai forradalom világában mint én, vagy te, nem rémiszti őket a sok villogó, kattogó, szörcsögő, szalagköpő, dübörgő, robbanó, csilingelő, ketyegő, magasfeszültségű, féligvagyteljesenemberierőalkalmazásanélkül-működő micsodák látványa. Ők a haladás oszloposai, állítólag közülük nem egy a konnektort is meg tudja javítani. Műszakiak. Igaz, egyelőre csak műszakisok, de hónuk alatt egytől-egyig ott hordják azt a szürkepepita hengeres micsodát, amit Napóleonék marsall-bottal helyettesítettek.
Csoda-é, ha szemükben nem ember az összes többi ?
Nem csoda. Különösen, ha azt is számításba vesszük, hogy számukra a világ elfuserált, enyhébben szólva is kezdetleges műszaki megoldású dolgok halmaza, melyet a diploma-osztás utáni napon vadonatújra cserélnek be. Áhítatos hallgatónak álcázva magamat, néhányszor sikerült a közelükbe férkőznöm. Bár nem értettem a nyelvet, a műszakisok czizellált, szépzengésű latin-angol-francia-német-újmagyar nyelvjárását — melyben a termoszlaterálautoszifonetikardiografikontakt-effektus frappáns indulatszóként oly gyakran szerepel — egynémely érdekességet sikerült összegyűjtenem élet- és gondolkodásmódjukról.
Hogyan születik a műszakis?
Talán megdöbbentő, de ugyanúgy, mint bármely más ember, viszont már az egzakt gondolatok könnyű kis bárányfelhőivel a homlokán. Később ez csak fokozódik. Biztosan tudom, mert már sráckoromban láttam ilyet. A magam részéről még elenyészően hülyegyerek voltam, amikor a szomszédék hasonlókorú Bélucijárói már kiserkedt a műszaki zseni: minden külső segítség nélkül szétaprította nagyapja ezüst-fedeles safhauzenját, a fogaskerekekből pörgettyűket eszkábált, a rugót pedig félkézzel (!) a fülére csíptette. „Műszaki érdeklődése van.. magyarázta a nadrágszíját markolászó nagypapának idősb Béluci „meglátjátok, egyszer még főellenőr lesz belőle...”
És Béluci, egyre inkább rászolgált az előlegezett bizalomra. Műszaki érdeklődése az évek során mit sem apadt: nagycsoportos óvodás korában már bármikor tudott rövidzárlatot csinálni; első elemistaként felrobbantotta a néprádiót, ötödikben a világvevőt; az érettségi napján nitroglicerines gyújtásra állította át az osztályfőnök Moszkvicsát, a bankett fényét pedig saját készítésű robbanópralinékkal emelte.
Mi sem természetesebb, azonnal felvételt nyert. Mivel a pirotechnika vonzotta a legjobban, a tűzoltógépautomatizálási szakra irányították, ahol már várták a többiek.
Sajnos, történetének befejezése rendhagyó. Béluciból, öt, szorgosan végigműszakiskodott év után kitört a morbus hungaricus: néhány nappal a mérnökkéválás előtt verseket kezdett írni, először csak szerelmes verseket, később azonban már hőseposzokat és táncdalszövegeket is. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy szakértelme mégsem veszett el teljesen: ma a XXIII. kerületi önkéntes tűzoltók lapjának, a „Néppel Tűzön Vízen Át” költészeti rovatának vezetője.
*
Hogyan látja a világot a műszakis?
Egyszer, másfél óráig jártam egy műszakis lánnyal. Főként az épületekhez értett: ahány mellett elmentünk, azt statikai és anyag-mechanikai megoldásból közeli összeomlásra ítélte. Aggasztott a dolog, míg ki nem derült, hogy statikailag viszonylag jólsikerültnek a Tutenkámen síremlékét és a nagy, afrikai vörös termeszhangyák építkezési módját kell tekintenünk, hogy miért, azt már anyanyelvén mondta, csak az írásjeleket értettem belőle. Sose felejtem el: egy pont-pont-pontnál szakadt meg végleg a szerelmünk — én beosontam egy maximum párszáz évig rezzenéstelen átjáróházba, míg ő a homlokzatra nehezedő húzónyomatótaszítótámasztó vektorokat elemezte.
*
Egy műszakis véleménye a közgazdaságtudományiegyetemistákról :
„Nem véletlen, hogy többek közt Magyarország főfolyója választ el bennünket — egy Csele patak semmiképpen sem fejezné ki a különbséget...”
*
És mindezek utána: mi lesz a műszakisból, ha diplomás ?
Lehet tervező, építésvezető, osztály-, főosztály- főfőosztályvezető, igazgató, sőt miniszter. Feltéve persze, hogy nem akarja továbbképezni magát, kiegészíteni tudását, bővíteni ismeretanyagát, újabb tudományágakkal többszörösére fokozni társadalmi hasznosságát.
Ez esetben ugyanis, akár mérnök-KÖZGAZDÁSZ is válhat belőle...
AZ ORVOSTANHALLGATÓK
Láttukra mindig felhőtlen gyermekkorom jut eszembe, amikor is tiszta lelkű atyám egyetlen intésére „ojvos leszek, ojvos leszek” kiáltozásban törtem ki, a produkciót megrendelő tántik és bácsik nem kis gyönyörűségére.
Még visszaemlékezve is mindig összeborzadok, ha elgondolom, hová fajulhatott volna a dolog, ha idejekorán nem került volna a kezembe R. Mac Sallisburghnak, a „Vajon hol a világ közepe, és vajh ki, vagy mi lehet ott?” című tanulmánya. Ez a zseniális skót csillagász több mint 7142,5 abszolút pontos és hitelesített mérés után meglepő felfedezést tett. Tudniillik; jóllehet, minden mérés más és más pontot eredményezett, de ennek a pontnak egy meghatározott (nagy) R-sugarú környezetében kizárólag orvostanhallgatókra bukkant. Ez elgondolkoztatott. Figyelni kezdtem őket, és rájöttem, hogy privilegizált helyüket a társadalomban valamiféle Titkos Szervezeti Szabályzatnak köszönhetik, amelynek első pontja feltétlenül csak az lehet, hogy: „Ha le is ereszkedsz a nép közé, egy pillanatig sem feledd, hogy ki vagy, s ezt lehetőleg már az első percben tudasd környezeteddel is”.
Ennek az elvnek konkrét megvalósítását a rájuk oly jellemző ötletességgel a legkülönbözőbb módon oldják meg. Például a villamoson. Szemben ül velem, ölében a tömegek számára szélesre tárt anatómiai atlasz, s ábrándos tekintete egy tüdőlebeny és egy perforált vakbél között néha rám siklik. Várja a hatást. Keresi a szememben a felismerést, mely csak az elismeréssel járhat együtt, „Ez igen! Micsoda megtiszteltetés? Egy orvos jelölttel utazhatom együtt, aki még ilyenkor is képezi magát, hogy annak idején ha majd rá kerül a sor, biztos kezű gyógyítója lehessen gyermekkori gerincferdülésemnek!” De én kiszúrok vele!
Az autókat nézem és az arcomon hűvös közöny. (Különben sincs gerincferdülésem.) Várom, most mit tesz. Persze, hogy nem adja fel! Táskájába nyúl és hétköznapi mozdulattal kiemel belőle egy vállperecet, a kulcscsonttal és a hozzá tartozó inakkal együtt. Diadalmasan, megcsörgeti előttem, majd féltő gonddal le-fricskáz egy láthatatlan porszemet az Ursilis Plachynálisról.
Ásítok egyet (a bal felső négyes plombált) majd a zsebemből zsemlemorzsákat szedegetve, falatozni kezdek.
Váratlanul erősítést kap. Három kolléga száll fel, s néhány perc múlva máris fortissimóban folyik a vita, hogy a délelőtt felboncolt egyén halálát vajon a gyomrában talált romlott kelkáposzta főzelék okozta-e, vagy az a villamos, amelyik átment rajta.
Éreztem, nem feszíthetem tovább a húrt, láttam a szemén az elszánást: Ha erre sem borulok ki, kést vesz elő és felboncolja magát, de akkor is bebizonyítja nekem, hogy ő az igazi (dr) Trebics. Egy nemes gesztussal hányingert színleltem, majd nyugtáztam a vonásain szétömlő felszabadult, elnéző orvosi mosolyt, miközben az járt a fejemben; te szegény boncnok, ha tudnád, hogy én már lassan egy éve tanulok népgazdaságtervezést!
De ez még nem minden. Gondolom, a Szabályzat előírja számukra a kötelező cinizmust is, melynek esetükben széles körű intelligenciával kell párosulnia. „Ja, igen, ismerem Rubenset, csupa orrsövényelferdüléses nőt festett, meg lúdtalpas pásztorfiúkat. Persze, láttam a Tra-viátát, de szerintem teljesen nonszensz, hogy egy tüdőbajos nő végigénekeljen négy felvonást, anélkül, hogy közben klladricinnel, vagy grandox-szal ne kezelnék!”
Bevallom, kezdtem komolyan hinni, hogy ők már csak ilyenek. Szebbek, jobbak, okosabbak mint mi, szegény betegjelöltek. De aztán egy szép verőfényes tavaszi napon csoda történt. Egy presszóban lelepleztem őket. Asztalukon nyitott kórbonctan jegyzetek hevertek és szenvedélyesen vitatkoztak. Óvatosan közelebb osontam és nem akartam hinni a fülemnek: „Óh, te szegény, szürkehályogos szemű magyar gyerek, hát még mindig nem látod, hogy ezt a bajnokságot csak a Fradi nyerheti ? Ugyan már, ha a Titinek megy a spila, egy négyest kaptok az Újpesttől!”
Valaki áhítatosan Albert Flóri nevét említette. Pihentek. Az egész napos fárasztó reprezentálás után.
A BÖLCSÉSZEK
Elméletileg a tanári pálya várományosai, akik majdan magyarra, történelemre, matematikára és a többire oktatják a tudásszomjtól égő szemű Jövő Nemzedéket. Mondom, elméletileg.
Mivel elenyészően kicsi gyermek voltam még, amikor utoljára olyan bölcsésszel beszéltem, aki merő hivatásérzetből hátralevő éveit a tanári katedrán óhajtotta volna eltölteni. Valószínűleg ez az alapja annak az antagonisztikus ellentétnek, mely a Bölcsésztudományi Egyetem és hallgatói között ősidők óta dúl. Mert az egyetem mondja: nincs szebb érzés, mint oktatni, nevelni és ezzel átadni tudásunkat a fiatal, felnyíló elméknek.
A hallgatók mondják: de van. Pénzt keresni. Bevallom, izgatott ez a modem életszemlélet. Három délelőttöt áldoztam rá, kilenc belvárosi presszóba tértem be és kb. 100 bölcsésszel beszélgettem arról, hogy miért választotta épp ezt a pályát, és mik az elképzelései a jövőt illetően. Roppant érdekes, tanulságos és talpraesett válaszokat kaptam:
„Nézd, öregem, én világéletemben rendező szerettem volna lenni; Hatszor jelentkeztem a főiskolára és ebből hatszor nem vettek fel. Néprajz—gótika szakos vagyok, s minden vágyam az, ha végzek, csapó legyek a Hunniában!”
„Részemről egy súlyos félreértés áldozata vagyok. Negyedik gimnazista voltam, amikor fogadásból megtanultam visszafelé a cosinus tételt. A matek tanárom addig nem szállt le rólam, míg ide nem jelentkeztem. De az egyetem végzésével párhuzamosan, minden hónapban megveszem a Nagyvilágot, mivel költő és mai magyar drámaíró szeretnék lenni.” „Detektív vagy legalább rendőr szerettem volna lenni, de a felvételin kiderült, hogy nem vagyok elég olvasott. így könyvtárszakos lettem. Régi hivatásérzetemből kifolyólag azonban, természetesen kutatóintézetben szeretnék dolgozni.”
„Liptai Gábornak hívnak és ez a tény döntően befolyásolta pályaválasztásomat. Ugyanis a helyi kiegészítő parancsnokságon már a „K” betűsöket szólongatták be a kötelező kétéves honvédelmi gyakorlatra, amikor is szerencsére rájöttem, hogy itt a helyem!”
Idáig jutottam interjúimmal, amikor véletlenül a jövőbe pillantottam és hirtelen páni félelem vett rajtam erőt.
Te jó isten -— kiáltottam föl — ha ez így megy tovább, ki fogja majd szegény eljövendő gyermekeimet középiskolás fokon tanítani ?
„Jaj, te kis csacsi — nyugtattak meg — hát mért vagy úgy megijedve? Mondtad volna mindjárt, hogy te is a Jövő Pedagógusát keresed. Egyébként gondolhattuk volna, hisz ő az egyetem idegenforgalmi nevezetessége.”
Egy sarokasztalhoz vezettek, ahol alacsony, komoly tekintetű fiú ült. Az „Új ember kovácsát” lapozgatta elmélyülten, és időnként ötletszerűen a mennyezetre nézett.
„Te, te ugye tanárnak készülsz” — szegeztem neki izgatottan a kérdést. Elgondolkozva rámnézett a dioptriái mögül, majd homlokát ráncolva megfontoltan beszélni kezdett:
„Igen: Eltökélt szándékom ez. Pedagógus leszek, aki megosztja tudását a tanítványaival, és öntudatra, hivatásérzetre neveli őket. Tudom, hogy nehéz és felelősségteljes munka lesz, de úgy érzem, megéri.”
Megállt, mély lélegzetet vett, majd cinkos mosollyal közelebb hajolt és a fülembe súgta: „Mert mondd meg őszintén öregem, hol kapsz te máshol nyaranként két hónap fizetett szabadságot? !”
