A külföldi Vendég és én, átesve a szokásos formaságokon (forgóajtó, portás, ruhatár, parancsoljon, csak Ön után) beléptünk a Reprezentatív Étterembe. Mintha a mesék világába érkeztünk volna. Csodás csillárok, vakító fényözön, délinövények, süppedő szőnyegek, s az asztaloknál szebbnél szebb nők és jobbnál jobban kereső urak. A levegőben – bár a rejtett ventillátorok állandóan dolgoztak – az osztályonfelüliség illata és halk cigányzene érződött.
Leültünk. A legközelebbi délibokor mögül fekete szmokingos pincér lépett elő. A főbb világnyelveken üdvözölt bennünket, majd udvariasan megkérdezte, milyen zászlóval szolgálhat. Tibetit még nem láttam soha, ezért olyat rendeltem. A szmokingos bólintott, s átadta a helyét egy őrgróf külsejű egyénnek, aki angolul két étlapot nyújtott át nekünk A Külföldi Vendég mindkettőt figyelmesen áttanulmányozta, majd annak jeléül, hogy nem ért az egészből egy szót sem, beleegyezően bólintott.
Kettő bécsiszeletet kérek, burgonyával – fordítottam magyarra a bólintást, de mivel eszembe jutott, hogy a Reprezentatív Étteremben vagyok, gyorsan hozzátettem:
– A burgonyát kérném deltoid alakúra szeletelni, középtájt egy kicsit jobban átsütni, és körbe-körbe gondosan meghámozni!
– Ajánlhatnék talán valami előételt? – szólalt meg ekkor hirtelen, minden különösebb ok nélkül az őrgróf.
– Ajánljon csak! – nyugodtattam meg és óvatosan megtapogatva tárcámat, halálosan biztos voltam benne, hogy a bécsinél maradok.
– Most előételeket ajánl – fordítottam külföldire, s az őrgrófra mutattam. De az addigra már eltűnt.
Amikor legközelebb viszontláttam épp egy négykerekű asztalkával fékezett le mellettünk, az asztalkán nyolc-tíz különböző színű megrakott tányérral.
– Az előétel, uraim! – igazolta szörnyű sejtésemet, és az asztalka fiókjából néhány tucat kanalat, kést, villát rakott szigorúan meghatározott rendszer szerint elénk.
– De főúr! – sandítottam az étlapra („nyolctálas előétel Bringhanti-módra á 185 Ft 46 fillér") én... én... Az őrgróf bánatosan nézett rám, majd elnézően a fülembe súgta (portugálul, hogy a Vendég ne értse): „Ebből csak összeállítom".
Egy kanállal mindegyik nyúlósból a tányéromra ejtett néhány cseppet, és valami szép pasztellkéket kevert ki belőle, majd „gut appetitet" mormolva, kisasztalostul eltűnt.
A Külföldi vendég rám nézett, várta a kezdeményezést. Fogtam egy darab vesevelőgőzben pirított húsvéti kalácsszeletet – mellyel időközben ajándékozott meg egy figyelmes kenyereslány –, befestettem előételszínűre és nekiláttam. Innentől kezdve csak homályosan emlékszem. Azt még tudom, hogy a homáros naspolyaszeletre nagy huzavona után álltam rá, de az olajos tengeri sünt már minden ellenkezés nélkül magamévá tettem. Rémlik még, hogy – bár a vége felé már két-három villával ettünk egyszerre – a fele eszcájgot nem sikerült elpusztítanunk, és hogy a fizetésnél a főpincér 11 forintnak számolta le az én és 12 forintnak a Külföldi Vendég alsónadrágját.
Azt hiszem, ekkor következett be az, hogy már-már félretéve az õsi virtust, és levetkőzve a civilizáció vékony mázát, épp futni készültem, amikor a vekker harsány csörgetésére felébredtem.
Lassan elszállt az álom a szememből, és visszatért a szocialista vendéglátóiparba vetett korlátlan bizalmam.
Este csakazértis a Szigetre mentem vacsorázni szovjet vendégünkkel. És ...
... Mintha a mesék világába érkeztünk volna. Csodás csillárok, vakító fényözön, délinövények, stb., stb., stb...
Leültünk. A legközelebbi délibokor mögül fekete szmokingos pincér lépett elő. A főbb világnyelveken üdvözölt bennünket, majd udvariasan megkérdezte, milyen zászlóval szolgálhat. Tibetit még nem láttam soha, ezért olyat rendeltem. A szmokingos bólintott, s átadta a helyét egy őrgróf külsejű egyénnek, aki angolul két étlapot nyújtott át nekünk A Külföldi Vendég mindkettőt figyelmesen áttanulmányozta, majd annak jeléül, hogy nem ért az egészből egy szót sem, beleegyezően bólintott.
Kettő bécsiszeletet kérek, burgonyával – fordítottam magyarra a bólintást, de mivel eszembe jutott, hogy a Reprezentatív Étteremben vagyok, gyorsan hozzátettem:
– A burgonyát kérném deltoid alakúra szeletelni, középtájt egy kicsit jobban átsütni, és körbe-körbe gondosan meghámozni!
– Ajánlhatnék talán valami előételt? – szólalt meg ekkor hirtelen, minden különösebb ok nélkül az őrgróf.
– Ajánljon csak! – nyugodtattam meg és óvatosan megtapogatva tárcámat, halálosan biztos voltam benne, hogy a bécsinél maradok.
– Most előételeket ajánl – fordítottam külföldire, s az őrgrófra mutattam. De az addigra már eltűnt.
Amikor legközelebb viszontláttam épp egy négykerekű asztalkával fékezett le mellettünk, az asztalkán nyolc-tíz különböző színű megrakott tányérral.
– Az előétel, uraim! – igazolta szörnyű sejtésemet, és az asztalka fiókjából néhány tucat kanalat, kést, villát rakott szigorúan meghatározott rendszer szerint elénk.
– De főúr! – sandítottam az étlapra („nyolctálas előétel Bringhanti-módra á 185 Ft 46 fillér") én... én... Az őrgróf bánatosan nézett rám, majd elnézően a fülembe súgta (portugálul, hogy a Vendég ne értse): „Ebből csak összeállítom".
Egy kanállal mindegyik nyúlósból a tányéromra ejtett néhány cseppet, és valami szép pasztellkéket kevert ki belőle, majd „gut appetitet" mormolva, kisasztalostul eltűnt.
A Külföldi vendég rám nézett, várta a kezdeményezést. Fogtam egy darab vesevelőgőzben pirított húsvéti kalácsszeletet – mellyel időközben ajándékozott meg egy figyelmes kenyereslány –, befestettem előételszínűre és nekiláttam. Innentől kezdve csak homályosan emlékszem. Azt még tudom, hogy a homáros naspolyaszeletre nagy huzavona után álltam rá, de az olajos tengeri sünt már minden ellenkezés nélkül magamévá tettem. Rémlik még, hogy – bár a vége felé már két-három villával ettünk egyszerre – a fele eszcájgot nem sikerült elpusztítanunk, és hogy a fizetésnél a főpincér 11 forintnak számolta le az én és 12 forintnak a Külföldi Vendég alsónadrágját.
Azt hiszem, ekkor következett be az, hogy már-már félretéve az õsi virtust, és levetkőzve a civilizáció vékony mázát, épp futni készültem, amikor a vekker harsány csörgetésére felébredtem.
Lassan elszállt az álom a szememből, és visszatért a szocialista vendéglátóiparba vetett korlátlan bizalmam.
Este csakazértis a Szigetre mentem vacsorázni szovjet vendégünkkel. És ...
... Mintha a mesék világába érkeztünk volna. Csodás csillárok, vakító fényözön, délinövények, stb., stb., stb...